Keresztutak

A Lu­the­rá­nus Vi­lág­szö­vet­ség Nők az Egy­ház­ban és a Tár­sa­da­lom­ban (WI­CAS) el­ne­ve­zé­sű mun­ka­ágá­nak ve­ze­tő­je 2008 au­gusz­tu­sa óta dr. Elaine Ne­u­en­feldt. Bár csa­lád­ne­ve né­me­tes hang­zá­sú, még­is ízig-vé­rig dél-ame­ri­kai. A Bra­zil Evan­gé­li­kus Egy­ház lel­kész­nő­je­ként ke­rült a gen­fi köz­pon­tú vi­lág­szer­ve­zet egyik fon­tos po­zí­ci­ó­já­ba. No­vem­ber 25–28. kö­zött egy eu­ró­pai, lu­the­rá­nus nő­kon­fe­ren­cia elő­ké­szí­tő gyű­lé­sén járt Pi­lis­csa­bán, itt si­ke­rült sze­mé­lyes be­szél­ge­tés­re in­vi­tál­ni.

– Le­nyű­göz­ve fi­gyel­te a sű­rű hó­esést, lát­tam, ami­kor be­le­mar­kolt a friss hó­ku­pac­ba, de az­tán még­is fá­zó­san húz­ta szo­ro­sabb­ra az övet a ka­bát­ján. Ho­gyan si­ke­rült meg­szok­nia Eu­ró­pát?

– Nem tu­dok be­tel­ni a hó­esés lát­vá­nyá­val. Most lát­tam éle­tem­ben ötöd­ször ilyen fe­hér cso­dát. Kis­lá­nyom, Jú­lia a leg­el­ső al­ka­lom­mal fel is ki­ál­tott: „Anya, itt olyan a táj, mint ott­hon a mű­anyag ka­rá­csony­fák!” Mert­hogy Bra­zí­li­á­ban bi­zony mű­fe­nyő­vel és mű­hó­val igye­kez­nek a né­met gyü­le­ke­ze­tek ün­ne­pi han­gu­la­tot te­rem­te­ni. Ez ma­rad meg em­lék­ként ar­ról a föld­ről, ahon­nan őse­ik két év­szá­zad­dal ez­előtt el­in­dul­tak a jobb élet re­mé­nyé­ben, hogy a dé­li fél­te­kén te­le­ped­je­nek meg.

– Ak­kor az öreg kon­ti­nens – Eu­ró­pa – nem is olyan ide­gen az ön szá­má­ra.

– Ko­ráb­ban is él­tem már ha­zám­tól tá­vol. Az ószö­vet­sé­gi teo­ló­gia dok­to­ra­ként ta­ní­tot­tam Kö­zép-Ame­ri­ká­ban is. Ni­ca­ra­gu­á­ban ré­sze­se le­het­tem az evan­gé­li­kus egy­ház szü­le­té­sé­nek, ami­re büsz­ke­ség­gel em­lé­ke­zem. Ám gen­fi ki­ne­ve­zé­se­met meg­elő­ző­en Eu­ró­pá­ban még nem töl­töt­tem hosszabb időt. Két év után is azt kell azért mon­da­nom, hogy sok min­dent ne­héz volt meg­szok­nom. Leg­in­kább azt, hogy itt az em­be­rek tá­vol­ság­tar­tób­bak egy­más­sal. A mi dé­li kul­tú­ránk­hoz hoz­zá­tar­to­zik, hogy fel­sza­ba­dul­tan ölel­jük meg egy­mást, ha ta­lál­ko­zunk. Svájc­ban az em­be­rek szi­go­rú­an csak ke­zet fog­nak. Be­lül bi­zo­nyá­ra az ő szí­vü­ket is át­jár­ja a me­leg­ség, de kí­vül­ről hű­vö­sebb­nek tűn­nek.

Ta­lán eb­ből is fa­kad, hogy Eu­ró­pá­ban az egyik leg­na­gyobb prob­lé­ma az el­ma­gá­nyo­so­dás. Nem én lá­tom ezt így, ha­nem az elő­ké­szí­tő kon­fe­ren­ci­án részt ve­vő asszo­nyok fo­gal­maz­ták meg mint kon­ti­nen­sük leg­ége­tőbb kér­dé­sét. Egy­re in­kább egye­dül ér­zi ma­gát az eu­ró­pai em­ber. Csak ma­gá­ra szá­mít­hat. Eb­ből az­tán szám­ta­lan egyéb gond is adó­dik.

Egyik ilyen a nö­vek­vő bi­zal­mat­lan­ság. Úgy ér­zé­ke­lem, hogy Eu­ró­pá­ban job­ban tar­ta­nak egy­más­tól a fér­fi­ak és a nők. A jö­vő esz­ten­dő­re egy olyan kon­fe­ren­ci­át ter­vez­tünk, amely­nek té­má­ja a ma rop­pant di­va­tos kér­dés, a „gen­der equ­a­lity”, vagy­is a ne­mek esély­egyen­lő­sé­ge lesz.

En­nek ré­sze­ként akar­nánk szól­ni pél­dá­ul ar­ról a hát­rá­nyos meg­kü­lön­böz­te­tés­ről, amely a bal­ti ál­la­mok­ban éri a teo­ló­gi­át vég­zett nő­ket, aki­ket nem avat­nak tel­jes jo­gú lel­ké­szek­ké. Az elő­ké­szü­le­tek so­rán azon­ban azt ta­pasz­tal­tam, hogy itt az asszo­nyok nem me­rik spon­tán be­von­ni a fér­fi­a­kat a dis­kur­zu­sok­ba. Előbb „ha­di­ter­vet” ké­szí­te­nek. Ezen a té­ren mi köz­vet­le­neb­bek va­gyunk, spon­tá­nab­bak és ezért vak­me­rőb­bek. Be­le­vá­gunk prog­ra­mok­ba úgy, hogy nem tud­juk, mi jön ki be­lő­le.

– A Lu­the­rá­nus Vi­lág­szö­vet­ség iro­dá­já­ban ugyan­ak­kor nem csak eu­ró­pa­i­ak­kal dol­go­zik együtt…

– Va­ló­ban nem­zet­kö­zi stáb mun­kál­ko­dik együtt, hogy pél­dá­ul a leg­utób­bi, stutt­gar­ti nagy­gyű­lés ha­tá­ro­za­tai vég­re le­gye­nek hajt­va. Él­ve­zem a kü­lön­fé­le kul­tú­rák­ból, kü­lön­bö­ző ha­gyo­má­nyok kö­zül jött em­be­rek­nek ezt a szí­nes ka­val­kád­ját. Min­dig is szí­ve­sen is­mer­tem meg má­sok gon­dol­ko­dá­sát, tra­dí­ci­ó­it. Er­re most le­he­tő­sé­gem nyílt: túl a hi­va­ta­los út­ja­i­mon, a gen­fi köz­pont­ban min­dig át­élem a krisz­tu­si sze­re­tet je­len­lé­tét. Azt, aho­gyan a – sok­szor har­sá­nyan el­té­rő – kü­lön­bö­ző­sé­ge­ik el­le­né­re ké­pe­sek egy­mást el­fo­gad­ni az em­be­rek. De ma­ga a vá­ros, Genf is ilyen.

Ha­mar rá­buk­kan­tunk az itt élő la­tin-ame­ri­ka­i­ak­ra, akik az ENSZ iro­dá­i­ban vagy más szer­ve­ze­tek­nél dol­goz­nak. Össze­já­runk, együtt ké­szít­jük el jel­leg­ze­tes dé­li éte­le­in­ket, ilyen­kor ki­csit „ott­hon” va­gyunk. Az an­gol nyel­vű gyü­le­ke­ze­tünk­ben vi­szont, aho­vá va­sár­na­pon­ként já­runk kis csa­lá­dom­mal, szin­te min­den nem­ze­ti­ség fel­lel­he­tő. Bra­zil lel­ké­szünk mel­lett va­sár­na­pon­ként ke­nyai asszony tart gyer­mek­órát, ázsi­ai test­vér ügyel a pénz­ügyek­re, és gyűj­ti össze az ado­má­nyo­kat.

– A fér­je is lel­kész. Bra­zí­li­á­ban egy nagy gyü­le­ke­zet pász­to­ra volt. Ho­gyan vi­se­li el, hogy Genf­ben most mun­ka­nél­kü­li?

– Sem­mi­fé­le­kép­pen sem ne­vez­ném mun­ka­nél­kü­li­nek. Ter­mé­sze­te­sen a sváj­ci tör­vé­nyek nem en­ge­dik meg, hogy hi­va­ta­lo­san dol­goz­zon. De rend­kí­vül talp­ra­esett em­ber­ként min­dig ta­lál ma­gá­nak el­fog­lalt­sá­got. Most nagy­részt rá há­rul le­á­nyunk fel­ügye­le­te, ő vég­zi a há­zi­mun­kát. De meg­ta­lál­ják más fel­ada­tok is, akár a szom­szé­da­ink kö­zött, akár a gyü­le­ke­ze­tünk­ben. Ér­tem azon­ban, mi­re irá­nyult a kér­dés. Két­ség­te­len, hogy a fér­jem ál­do­za­tot ho­zott azért, hogy én az LVSZ-nél szol­gál­has­sak. Ezért na­gyon tu­da­to­san vi­gyáz­nunk kell ar­ra, hogy ket­tőnk kap­cso­la­ta ne lás­sa en­nek ká­rát. Ha­von­ta ki­ér­té­kel­jük a dol­ga­in­kat. Új­ra és új­ra rá­kér­de­zek, hogy még min­dig tud­ja-e vál­lal­ni azt, hogy a hát­tér­ből tá­mo­gas­son en­gem. Ha ő nem érez­né jól ma­gát, bi­zo­nyá­ra nem foly­tat­nám ezt a szol­gá­la­to­mat. Gen­fi meg­bí­za­tá­som új­ra rá­éb­resz­tett ben­nün­ket ar­ra, hogy a há­zas­sá­gunk kar­ban­tar­tá­sa szün­te­len fel­ada­tunk.

– Az eu­ró­pai asszo­nyok­kal va­ló tár­gya­lá­sa köz­ben Elaine több­ször hi­vat­ko­zott ar­ra, hogy nem fi­gyel­het csu­pán er­re a kon­ti­nens­re, hi­szen glo­bá­lis, vagy­is vi­lág­mé­re­tű szem­pon­to­kat kell fi­gye­lem­be ven­nie. Mi­ben ha­tá­roz­ná meg eze­ket? Vagy­is me­lyek azok a kér­dé­sek, ame­lyek össze­kö­tik ma a vi­lág lu­the­rá­nus­sá­gát?

– Rö­vi­den eb­ben a mon­dat­ban fo­gal­maz­hat­nám meg: elég volt a sza­vak­ból, jöj­je­nek a tet­tek! A Lu­the­rá­nus Vi­lág­szö­vet­ség az el­múlt év­ti­ze­dek so­rán szá­mos na­gyon szín­vo­na­las, leg­fő­kép­pen pe­dig hasz­nos do­ku­men­tu­mot fo­gal­ma­zott meg. Már szin­te min­dent el­mond­tunk, le­ír­tunk, meg­vi­tat­tunk. Vé­le­mé­nyünk van az erő­szak ter­je­dé­sé­ről, a kö­zös­ség ér­tel­me­zé­sé­ről, lu­the­rá­nus iden­ti­tá­sunk­ról. De ezt át kel­le­ne már ül­tet­nünk vég­re a gya­kor­lat­ba! Jó len­ne, ha meg­lát­sza­na a he­lyi gyü­le­ke­ze­tek éle­té­ben vi­lág­szer­te mind­az, ami­ről a ve­ze­tő­ink, de­le­gált­ja­ink be­szél­get­nek, kon­fe­ren­ci­áz­nak.

B. Pin­tér Már­ta