Kultúrkörök

Bu­da­fo­kon ut­cát ne­vez­nek el a temp­lom- és gyü­le­ke­zet­épí­tő Pet­ro­vics Pál em­lé­ké­re. Sza­bolcs At­ti­la pol­gár­mes­ter kö­zöl­te, hogy a ma is nagy te­kin­tély­nek ör­ven­dő lel­kész ne­vét vi­se­li majd a ter­vek sze­rint az evan­gé­li­kus temp­lom­nál ki­ala­kí­tan­dó új ut­ca.

Ag­gód­va in­dul­tam a no­vem­ber 7-i ün­ne­pi is­ten­tisz­te­let­re – a bu­da­fo­ki evan­gé­li­kus temp­lom­ba, az ala­pí­tás het­ven­ötö­dik év­for­du­ló­já­ra ké­szül­tem. Öt éve, a het­ve­ne­dik év­for­du­lón sok írás meg­je­lent a temp­lom­ról: ír­tunk a fel­szen­te­lé­sé­ről, Raf­fay Sán­dor püs­pök 1935-ös ige­hir­de­té­sé­ről és az ala­pí­tók­ról. Ér­de­kes le­het-e ma a het­ven­öt éves tör­té­net? – töp­reng­tem út­köz­ben. Aztán el­szé­gyell­tem ma­gam ag­go­dal­ma­im mi­att, ami­kor be­lép­tem a gyö­nyö­rű épü­let­be.

A más­kor fog­hí­jas pad­so­rok zsú­fo­lá­sig meg­tel­tek, alig kap­tam he­lyet, pe­dig ide­jé­ben ér­kez­tem. Ma is gyü­le­ke­ze­tet épít te­hát az ala­pí­tó, a né­hai Pet­ro­vics Pál lel­kész, pe­dig már 1946-ban, hat­van­négy éve meg­halt. Több pad­sort meg­töl­te­nek le­szár­ma­zot­tai, mind­annyi­an Pe­tő­fi Sán­dor nem­zet­sé­gé­hez tar­toz­nak, s ve­lük Pe­tő­fi nyo­má­ba sze­gőd­het­tem – mint az em­lé­ke­ze­tes te­le­ví­zi­ós ve­tél­ke­dő ide­jén. Fel­eme­lő volt az is­ten­tisz­te­let is, de vé­gül az azt kö­ve­tő be­szél­ge­té­sek sar­kall­tak írás­ra.

Több hét telt el az­óta, s egy­re több ré­gi ira­tot kap­tam Pet­ro­vics Pál le­szár­ma­zot­ta­i­tól. Mind messzebb, egy­re tá­vo­labb rö­pí­te­nek az em­lé­kek: idő­ben több száz év­re vissza, föld­raj­zi­lag pe­dig a Po­zsony kör­nyé­ki Vág­új­fa­lu­tól a Csán­gó­föl­dig, Bras­só ha­tár­vi­dé­ké­ig hú­zó­dott az idő­uta­zás, amely­re a Pet­ro­vics ro­ko­nok in­dí­tot­tak el. A csa­lád­fát 1667-ig tud­ják vissza­ve­zet­ni, Vág­új­fa­lun ak­kor ka­pott ne­mes­sé­get a tö­rö­kök el­len vi­té­zül har­co­ló Pet­ro­vics Már­ton és Já­nos. Az ő le­szár­ma­zott­juk volt Pe­tő­fi Sán­dor és – mint meg­tud­tam – Pet­ro­vics Pál is.

A temp­lom­ala­pí­tó nagy­ap­ja, Pet­ro­vics Já­nos Pe­tő­fi uno­ka­test­vé­re volt. Pál ük­uno­ká­ja, a fa­so­ri evan­gé­li­kus gim­ná­zi­um­ban most érett­sé­gi­re ké­szü­lő Bog­nár Il­di­kó Za­lán­ka ol­vas­ta fel Pet­ro­vics Pál élet­tör­té­ne­tét. A csa­lád­fát több ro­kon­tól is meg­kap­tam, és utóbb kéz­be ve­het­tem a csa­lá­di Bib­li­át is a kéz­írá­sos be­je­gye­zé­sek­kel.

Gá­lya­rab ős – va­gon­la­kás

a me­ne­kü­lés után

A bu­da­fo­ki gyü­le­ke­zet ala­pí­tó­ja a Bras­só vár­me­gyé­hez tar­to­zó Hosszú­fa­lu­ban, az evan­gé­li­kus csán­gók­nál kezd­te szol­gá­la­tát, fe­le­sé­ge Masz­nyik Er­zsé­bet, a gá­lya­rab lel­kész, Mas­ni­ci­us Tó­bi­ás le­szár­ma­zott­ja. Hét­fa­lu­nak ez a ré­sze Hosszú­fa­lu-Fű­rész­me­ző né­ven is­me­re­tes. Az 1899-ben fel­szen­telt temp­lo­mot fő­ként a he­lyi ma­gya­rok lá­to­gat­ták, s lá­to­gat­ják ma is.

Pet­ro­vics Pál lét­re­hoz­ta a he­lyi Han­gya Szö­vet­ke­ze­tet és egy ta­ka­rék­pénz­tárt, az OKH pénz­in­té­ze­ti fi­ó­kot is. Mind­két pénz­in­té­zet nagy ve­tély­tár­sa lett a ro­mán Al­bi­na Bank­nak, amely­nél so­kan el­adó­sod­tak a he­lyi ma­gya­rok kö­zül. Utóbb épp a Han­gya Szö­vet­ke­zet se­gít­sé­gé­vel sza­ba­dul­tak meg a ro­mán bank­tól. Na­gyon meg is ha­ra­gud­tak emi­att Pet­ro­vics Pál­ra, s a ro­mán ka­to­nák 1916-ban, ami­kor elő­ször tör­tek be Er­dély­be, fel­gyúj­tot­ták a pap­la­kot, el­égett a több ezer kö­te­tes könyv­tár. 1920-ban az­tán ke­rü­lő úton tu­dat­ták ve­le, hogy az el­sők kö­zött ke­rül akasz­tó­fá­ra. Pet­ro­vics Pál fe­le­sé­gé­vel, öt kis­gyer­mek­kel – rokon gyerekeket is vit­tek magukkal – és két bő­rönd­del a ke­zé­ben me­ne­kült el a nagy vi­lág­égés után. Föl­dön­fu­tók let­tek, Bu­da­pes­ten éve­kig va­gon­ban la­kott a csa­lád.

Hét­fa­lu vi­dé­kén az ide­gen im­pé­ri­um, a sok zi­va­ta­ros év­ti­zed el­le­né­re ma is élő csán­gó ma­gyar evan­gé­li­kus gyü­le­ke­ze­tet ve­zet Kaj­csa Lász­ló lel­kész. Őt – mint ki­de­rült – igaz ba­rát­ság és ko­ma­ság fű­zi Fa­bi­ny Ta­más evan­gé­li­kus püs­pök­höz, aki a ju­bi­le­u­mi is­ten­tisz­te­le­ten szol­gált. Egy­más gyer­me­ke­it tar­tot­ták a ke­reszt­víz alá, ez idő tájt lett egy­re szé­le­sebb a ma­gyar–csán­gó ke­reszt­szü­lő­sé­gi moz­ga­lom.

„Ne csak be­csül­jük, sze­res­sük is a temp­lo­mot – mond­ta bu­da­fo­ki ige­hir­de­té­sé­ben Fa­bi­ny püs­pök –, hoz­zuk el az idő­se­ket és a ki­csi­nye­ket is, nem baj, ha fel­sír­nak.” Ő el­ment a nagy re­mény, a for­ra­da­lom ide­jén Er­dély­be egy se­gély­szál­lít­mánnyal, ott is­mer­ke­dett meg Kaj­csa Lász­ló­val, aki az­tán Fű­rész­me­ző­re ke­rült.

Me­ne­kü­lé­se után Pet­ro­vics Pál nem so­kat tét­len­ke­dett a szám­űze­tés­ben, Bu­da­fok­ra ke­rült hit­ok­ta­tó­nak. Ez köz­is­mer­ten ka­to­li­kus vi­dék, de a kör­nye­ző te­le­pü­lé­se­ken szór­vány­ban sok evan­gé­li­kus csa­lád élt. Őket fog­ta össze: előbb Ke­len­föld­höz tar­toz­tak az it­te­ni evan­gé­li­ku­sok, majd ren­ge­teg csa­lád­lá­to­ga­tás után Pet­ro­vics Pál lét­re­hoz­ta az ön­ál­ló Bu­da­fo­ki Evan­gé­li­kus Egy­ház­köz­sé­get. Mun­kás­sá­gá­ra ma is em­lé­kez­nek, nem­rég egy idős bu­da­fo­ki asszony me­sél­te az egyik ro­kon­nak, hogy Pet­ro­vics Pál­tól kap­tak ci­pő­ket a nagy vál­ság ide­jén, ad­dig me­zít­láb jár­tak.

1935-ben épült fel a temp­lom, a vi­lág­gaz­da­sá­gi vál­ság után ez ki­sebb cso­dá­nak szá­mí­tott. Bu­da­fo­kon, a lel­kész csa­lád­já­nál gyó­gyult meg egyik sú­lyo­san be­teg uno­ká­ja. A nagy­pa­pa még het­ven­éves ko­rá­ban is buk­fen­cet ve­tett előt­tük: azt mond­ta, ő jobb tor­nász, mint mi – me­sél­te a tör­té­net sze­rep­lő­je, a ma már ti­zen­hat uno­ká­val büsz­kél­ke­dő nagy­ma­ma, Bog­nár Jó­zsef­né Pet­ro­vics-Pe­tő­váry Za­lán­ka.

Pe­tő­fi em­lé­ke­ze­te –

le­gen­dák és élő va­ló­ság

Ké­zen­fek­vő a kér­dés, hogy mi­lyen mé­lyen él Pe­tő­fi a Pet­ro­vics–Pe­tő­váry–Bog­nár csa­lád em­lé­ke­ze­té­ben. A Pe­tő­váry ne­vet kény­sze­rű­ség­ből vet­te fel fia: a har­min­cas-negy­ve­nes évek­ben köz­tiszt­vi­se­lő volt, ma­gya­ro­sí­ta­ni kel­lett a Pet­ro­vics ne­vet, s a Pe­tő­fi ter­mé­sze­te­sen vé­dett volt.

Kér­dez­tem a ro­kon­sá­got, hogy hisz­nek-e a bar­gu­zi­ni le­gen­dá­ban. Bog­nár Jó­zsef Pál, a temp­lom­ala­pí­tó déd­uno­ká­ja bi­zony­sá­got sze­ret­ne: újabb ame­ri­kai gén­vizs­gá­lat­tal ten­ne pon­tot a vi­ta vé­gé­re, de eh­hez ren­ge­teg pénz­re len­ne szük­ség. Ő úgy tud­ja, hi­te­le­sek azok a cá­ri idő­ből szár­ma­zó ok­má­nyok, ame­lyek sze­rint a ha­di­fog­lyok kö­zött volt egy Alek­szan­der Pet­ro­vics. Köz­be­szólt Bog­nár Jó­zsef Pál édes­any­ja, Za­lán­ka né­ni. Ő iro­da­lom­ta­nár, ter­mé­sze­te­sen ki­tart amel­lett, hogy Pe­tő­fi hő­si ha­lált halt Se­ges­vá­ron. Fia sem ké­tel­ke­dik eb­ben, de a gén­vizs­gá­lat sze­rin­te vég­leg le­zár­ná a vi­tát.

A le­gen­dák per­sze ma­ka­csul tart­ják ma­gu­kat: van olyan tör­té­net, hogy a fog­ság­ból szök­ni pró­bá­ló Pe­tő­fit Szi­bé­ri­á­ban 1856-ban fel­akasz­tot­ták, van olyan is, hogy bé­ké­ben élt a bar­gu­zi­ni pos­tás­kis­asszonnyal. Ká­nyá­di Sán­dor vi­szont azt hal­lot­ta a he­lyi­ek­től, hogy Se­ges­vár­ról Szé­kely­ke­reszt­úr­ra me­ne­kült, az­tán be­le­halt se­be­sü­lé­sé­be, s ti­tok­ban ott te­met­ték el.

A sok le­gen­da va­ló­já­ban mind Pe­tő­fi gé­ni­u­szá­ról ta­nús­ko­dik: csak iga­zi hő­sök­ről szól­hat­nak hős­tör­té­ne­tek.

A nem­zet­ség köl­tői vé­ná­ja nem ve­szett el Se­ges­vá­ron: Pet­ro­vics Pál iro­dal­mi al­ko­tá­sa­it, val­lá­sos ver­se­it ma is ki­ad­ják. No­vel­lá­kat ír a lel­kész egyik ük­uno­ká­ja is, igaz, egy­elő­re csak a fi­ók­nak.

A Pet­ro­vics–Pe­tő­váry csa­lád sem hi­á­nyoz­hat a Pe­tő­fi-ren­dez­vé­nyek­ről. Idén újabb nem­zet­sé­gi ta­lál­ko­zó lesz Kecs­ke­mé­ten. A hír­ös vá­ros­ban ta­valy má­jus­ban ren­dez­tek ju­bi­le­u­mi Pe­tő­fi-kon­fe­ren­ci­át, ame­lyen ter­mé­sze­te­sen kép­vi­sel­tet­ték ma­gu­kat a he­lyi evan­gé­li­ku­sok, s per­sze a Pet­ro­vics–Hrúz ro­ko­nok is. Kis Já­nos lel­kész tar­tott elő­adást az evan­gé­li­kus egy­ház Pe­tő­fi-do­ku­men­tu­ma­i­ról. Pe­tő­fi – mint is­me­re­tes – di­ák­éve­i­ben a kecs­ke­mé­ti evan­gé­li­kus is­ko­lá­ban is ta­nult.

A le­gen­dás ka­na­pé

és a négy­ök­rös sze­kér

A ván­dor­évek sok vers ih­le­tő­jé­vé vál­tak. Pe­tő­fi 1845-ben Sár­szent­lő­rin­cen ven­dé­ges­ke­dett Ba­dics Já­nos evan­gé­li­kus lel­kész­nél. Ott is­mer­te meg Sass Er­zsi­két, aki na­gyon meg­tet­szett a köl­tő­nek, s akit a Négy­ök­rös sze­kér cí­mű mű­vé­ben örö­kí­tett meg. Az iro­da­lom­tör­té­net­ből köz­is­mert a ro­mánc, de van egy moz­za­na­ta a száz­hat­van­öt év­vel ez­előt­ti eset­nek, amely­ről ke­ve­sen tud­nak. Bu­da­fo­kon, a ju­bi­le­u­mi is­ten­tisz­te­le­ten ütöt­te meg a fü­le­met egy be­szél­ge­tés, ame­lyet Kár­pát Emil­né a Pet­ro­vics csa­lád tag­ja­i­val foly­ta­tott. A hölgy egy bie­der­mei­er ka­na­pé­ról me­sélt, ame­lyet ma is őriz, s ame­lyen – a csa­lá­di em­lé­ke­zet sze­rint – 1845-ben Sár­szent­lő­rin­cen Pe­tő­fi is ült.

Ve­ro­ni­ka né­ni utóbb kész­sé­ge­sen fo­ga­dott min­ket ott­ho­ná­ban. A köl­tő em­lé­két őr­ző bú­tor va­ló­ban gyö­nyö­rű. A szép gar­ni­tú­ra a csa­lá­di örök­ség ré­sze, per­sze a kár­pit már új. Ve­ro­ni­ka né­ni ma már na­gyon saj­nál­ja, hogy nem őr­zött meg leg­alább egy da­ra­bot az iro­da­lom­tör­té­ne­ti hu­zat­ból. Az ere­de­ti ká­vé­bar­na volt, csí­kok­kal, ró­zsa­min­ták­kal.

Nem­csak a bú­tort, ha­nem egy szép le­gen­dát is meg­őr­zött a Kár­pát csa­lád. Száj­ról száj­ra járt a ro­kon­ság­ban a tör­té­net, mely sze­rint Sár­szent­lő­rin­cen az 1833-ban szü­le­tett Fár­nek An­na is is­mer­te Pe­tő­fit. An­na a ba­kony­cser­nyei evan­gé­li­kus lel­kész gyer­me­ke volt, s Pe­tő­fi lá­to­ga­tá­sa ide­jén ro­kon­lá­to­ga­tá­son volt a tol­nai hely­ség­ben. Ak­kor ti­zen­két éves volt, már ol­va­sott Pe­tő­fi-ver­se­ket, s ő is sze­re­tett vol­na Sass Er­zsi­ké­vel és per­sze fő­ként a köl­tő­vel együtt ma­rad­ni a ro­man­ti­kus es­tén, sza­ladt a sze­kér után. A kis­lányt azon­ban nem vit­ték ma­guk­kal, bús­la­ko­dott is emi­att. Utóbb vi­gasz­ta­lás­ként ka­pott egy pár so­ros ver­set a köl­tő­től, s azt ő éle­te vé­gé­ig őriz­get­te. Azt már so­sem tud­juk meg, mit írt An­nács­ká­nak Pe­tő­fi, mert – leg­alább­is így szól a ro­man­ti­kus csa­lá­di le­gen­da – az 1908-ban el­hunyt sár­szent­lő­rin­ci ta­nú­val együtt el­te­met­ték em­lék­köny­vét is, ben­ne a vers­sel, amely akár iro­da­lom­tör­té­ne­ti ér­té­kű is le­he­tett vol­na.

Cso­dás ta­lál­ko­zás

a temp­lom­épí­tő em­lé­ké­vel

Pet­ro­vics Pál két gyü­le­ke­ze­tet ho­zott lét­re, s két temp­lo­mot is ne­ki kö­szön­het­nek az evan­gé­li­ku­sok. Nem­csak ál­do­zat­kész szer­ve­zé­sé­ről volt hí­res, ha­nem iro­dal­mi mun­kás­sá­gá­ról is. Egyik hús­vé­ti pré­di­ká­ci­ó­ját vé­gig vers­ben mond­ta el, is­te­nes ver­se­it ma sem fe­lej­tet­ték el.

Jé­zus min­de­nütt cím­mel 1913-ban je­lent meg ver­ses­kö­te­te, ame­lyet a he­lyi temp­lom fel­szen­te­lé­sé­nek szá­za­dik év­for­du­ló­ján hét­fa­lu­si csán­gó vál­lal­ko­zók tá­mo­ga­tá­sá­val a Fű­rész­me­zei Evan­gé­li­kus Egy­ház­köz­ség adott ki új­ra. A kö­tet­hez Kaj­csa Lász­ló lel­kész írt elő­szót.

Pet­ro­vics Pál 1928-ban Bu­da­pes­ten tet­te köz­zé Zen­gő imák, va­la­mint Tri­a­no­ni zsol­tá­rok cím­mel újabb ver­ses­köny­ve­it. Leg­utóbb épp a ju­bi­le­u­mi is­ten­tisz­te­le­ten, Bu­da­fo­kon hall­hat­tuk egyik szép ver­sét. A le­szár­ma­zot­tak egyéb­ként Hosszú­fa­lu­ban bi­zo­nyo­sod­hat­tak meg ar­ról, hogy lel­kész ősük iro­dal­mi és egy­ház­szer­ve­zői élet­mű­ve mennyi­re élő. Rég­óta ter­vez­tek utat Hosszú­fa­lu­ba, de épp ak­kor ju­tot­tak el oda, ami­kor nagy cikk je­lent meg Pet­ro­vics Pál­ról a Bras­sói La­pok­ban. Alig­ha le­het vé­let­len mind­ez.

Mély te­hát a múlt­nak kút­ja, Hosszú­fa­lu­ban és Bu­da­fo­kon is so­kat le­het me­rí­te­ni be­lő­le.

Wal­kó György