Szószóró

Palackposta

Ad­vent – a sok­szor sö­tét és ba­rát­ság­ta­lan de­cem­be­ri idő­já­rás el­le­né­re – fényt és ra­gyo­gást hoz(hat) az éle­tünk­be – ha en­ged­jük…

Bár az ad­vent szó je­len­té­se, a köz­nyelv­ben el­ter­jedt­től el­té­rő­en, nem vá­ra­ko­zás, ha­nem el­jö­ve­tel – még­hoz­zá a Meg­vál­tó el­jö­ve­te­le –, ta­pasz­ta­la­tom sze­rint mi tény­leg csak vá­runk.

Vár­juk a vé­get ér­ni nem aka­ró év el­múl­tát. A meg­fá­radt fel­nőt­tek utol­só csepp ere­jü­ket össze­szed­ve ve­szik fel a küz­del­met a mun­ka­he­lyi fel­ada­tok idei utol­só ro­ha­má­val. A gye­re­kek és a ta­ná­rok azt szá­mol­gat­ják, hány dol­go­za­tot kell még meg­ír­ni­uk/meg­írat­ni­uk ka­rá­csony előtt. Az üz­le­tek­ben óri­á­si a tö­meg – a gyer­mek Meg­vál­tó szin­te tá­vo­li me­se­fi­gu­rá­vá deg­ra­dá­ló­dik, az üres ün­nep kel­lé­ké­vé –, az ut­cán tü­rel­met­le­nül du­dá­ló au­tó­sok kel­nek ver­seny­re egy­más­sal.

Re­pül az idő, kö­ze­leg a szent­es­te, de ha nem vi­gyá­zunk, a nagy vá­ra­ko­zás­ban ka­rá­csony han­gu­la­ta – még mi­előtt egy­ál­ta­lán meg­ér­kez­he­tett vol­na – vég­képp to­va­száll…

Ta­lán Jo­hann H. Wichern né­met evan­gé­li­kus lel­kész is a ka­rá­csony szel­le­mét (ha van ilyen, de mond­hat­nánk in­kább úgy, hogy ez a Szent­lé­lek egyik „ál­ne­ve”) hi­á­nyol­ta az ün­nep­lés­ből. Ezért is ké­szí­tett a „Va­dóc-ház” kis la­kó­i­nak (az el­ha­gyott mun­kás­gye­re­kek­nek) ko­csi­ke­rék­ből egy ha­tal­mas „ko­szo­rút”, raj­ta hu­szon­há­rom gyer­tyá­val. Va­sár­na­pon­ként egy-egy nagy gyer­tya gyul­ladt meg, hét­köz­na­pon­ként egy-egy kis pi­ros, hogy lás­sák a gye­re­kek (és a fel­nőt­tek is!): egy­re kö­ze­lebb kell engednünk magunkhoz a Megváltót.

Kis cu­kor­ká­kat, bon­bo­no­kat rej­tő ad­ven­ti nap­tárt elő­ször Ger­hard Lang nyom­ta­tott, ah­hoz ha­son­ló­an, ahogy ma­má­já­tól lát­ta, aki el­ső­sor­ban nem azért ké­szí­tett ilyen aján­dé­kot, hogy min­den­nap cse­me­géz­hes­sen a fia.

Ta­lán ő is rá­ér­zett a hi­ány­ra, amely mind­nyá­junk­ban je­len van ezek­ben a he­tek­ben: csak pa­nasz­ko­dunk ad­vent vé­gén, hogy mi­ért nincs ka­rá­cso­nyi han­gu­la­tunk, pe­dig mi ma­gunk nem en­ged­jük be­ko­pog­ni a szí­vünk aj­ta­ján. Még szent­es­te dél­után is dol­go­zunk, ló­tunk-fu­tunk, be­zár­juk a szí­vün­ket, és még sze­ret­te­ink­nek sem ad­juk oda a kul­csot. Pe­dig fon­tos len­ne le­pat­tin­ta­ni a la­ka­to­kat, szé­les­re tár­ni az aj­tót és be­en­ged­ni el­ső­sor­ban a Szent­lel­ket. Mert Lé­lek nél­kül el­hal ben­nünk a sze­re­tet, ki­al­szik a láng, mint az okos és bal­ga szü­zek pél­dá­za­tá­ban (Mt 25,1–13) az olaj­lám­pá­sok fé­nye, ame­lyek­hez nincs tar­ta­lék olaj. Fi­gyel­jünk a tar­ta­lé­ka­ink­ra, en­ged­jük a Lel­ket szó­hoz jut­ni a min­den­nap­ja­ink­ban is!

Ger­lai Pál