Szószóró

Meg­hí­vód ér­ke­zett egy ese­mény­re – ol­va­som a Fa­ce­book kö­zös­sé­gi por­tál kez­dő­lap­ján, majd egy kat­tin­tás után nyug­tá­zom: az egy­há­zi prog­ra­mok szer­ve­zői is rá­jöt­tek már, hogy meg­éri je­len len­ni a vi­lág­há­lón. A ve­csé­si if­jú­sá­gi al­kal­mak­ra is így hí­vo­gat­nak min­ket: mo­dern fe­lü­le­ten, fi­a­ta­lo­san, ugyan­ak­kor tar­tal­mas mon­da­ni­va­lót ígér­ve.

Már har­mad­szor­ra ka­pok olyan meg­hí­vót, amely if­jú­sá­gi hét­vé­gé­re in­vi­tál: szom­ba­ton be­szél­ge­tés, já­té­kok, ének, ze­ne, íz­le­tes va­cso­ra, a va­do­nat­új cso­csó ki­pró­bá­lá­sá­nak le­he­tő­sé­ge, nem utol­só­sor­ban a más­na­pi is­ten­tisz­te­let­re va­ló fel­ké­szü­lés, majd es­te film­klub a prog­ram; va­sár­nap pe­dig csa­lá­di is­ten­tisz­te­let.

Min­den úgy is tör­té­nik az­nap, ahogy el­kép­zel­tem. Ki­vé­ve, hogy mi­kor be­lé­pek, a dél­utá­ni szín­da­rab­pró­bá­ról ott­ma­radt húsz gye­rek még a gyü­le­ke­ze­ti te­rem­ben fut­ká­ro­zik, ug­rál és vi­song. Alig bír­juk ha­za­terelni őket, de most már vég­re a mi­énk – ki­csit idő­seb­be­ké – a te­rep.

A be­szél­ge­tést ér­de­kes ige­hely­ről in­dít­juk: az Em­ber­fia el­jö­ve­te­lé­ről szól a ki­vá­lasz­tott sza­kasz. So­kak­nak a 2012 cí­mű film jut eszük­be, má­sok­nak Noé bár­ká­ja, van, aki az ak­tu­á­lis tör­té­né­sek­re gon­dol: a cu­na­mik­ra, a föld­ren­gé­sek­re, a há­bo­rúk­ra. „Ne ag­go­dal­mas­kod­junk – hang­zik vé­gül Hei­ne­mann Il­di­kó lel­kész­nő sza­va –, bíz­zunk ben­ne, hogy Is­ten ilyen ese­mé­nyek kö­zött is szá­mon tart min­ket.”

A va­cso­rá­nál olyan so­kan va­gyunk, hogy a hosszú, meg­te­rí­tett asz­tal­nál nem fér el egy­szer­re min­den­ki.

A kö­zös film­né­zés rö­vi­dí­tet­te éj­sza­ká­nak ko­rán ke­lés vet vé­get, a temp­lom­ban már a csa­lá­di is­ten­tisz­te­let­re ér­kez­nek a gye­re­kek: ki-ki gya­ko­rol­ni akar­ja, amit majd fel­ol­vas.

A ze­né­szek be­han­gol­ják a gi­tárt, a kla­ri­né­tot; ki­csit saj­nál­ko­zunk, hogy a fu­ruly­is­tánk nem tu­dott el­jön­ni, de azért lel­ke­sen el­pró­bál­juk az éne­ke­ket. Ide­je a pro­jekt­ort is be­éle­sí­te­ni, hi­szen dia­be­mu­ta­tó­val – ké­pek­kel, szö­ve­gek­kel, ki­ve­tí­tett kot­ták­kal – se­gít­jük, hogy min­den­ki kö­vet­ni tud­ja a li­tur­gia me­ne­tét.

Van egy kis iz­ga­lom, de az­tán min­den és min­den­ki a he­lyé­re ke­rül. Az idő­seb­bek is bát­ran ének­lik már a gi­tá­ros éne­ke­ket, a gye­re­kek pe­dig meg­ta­lál­ják a ha­gyo­má­nyos éne­kes­könyv­ben a meg­fe­le­lő dal­la­mo­kat. Az in­ter­ak­tív ige­hir­de­tés ide­jé­re min­den­ki fel­ol­dód­ni lát­szik.

A csa­lá­di is­ten­tisz­te­le­tek kü­lön te­ma­ti­ká­ja sze­rint most a ház­épí­tők pél­dá­za­tá­ról gon­dol­ko­dunk, az elő­tér­be sor­ban be­lé­pő gye­re­kek a szem­lél­te­tő­esz­kö­zö­ket vizs­gál­ják meg: a ki­fo­gyott tol­lat, a lyu­kas kesz­tyűt és az el­tört csa­var­hú­zót. Hi­á­ba van meg­fe­le­lő esz­kö­zünk va­la­mi­hez, ha nem tud­juk hasz­nál­ni. Ugyan­így: hi­á­ba is­mer­jük meg a bib­li­ai tör­té­ne­te­ket hit­tan­órán, ha nem tud­juk hasz­nál­ni tu­dá­sun­kat. Ha vi­szont tud­juk, hogy Is­tent is­mer­het­jük meg ezek­ben a tör­té­ne­tek­ben, is­me­re­te­ink­kel biz­tos ala­pot vet­he­tünk hi­tünk­nek. Ha élünk az­zal, amit Jé­zus ta­nít ne­künk, bol­do­gok le­he­tünk.

Biz­tos ala­pot je­lent a biz­tos kö­zös­ség is, ezért té­rünk vissza jö­vő hó­nap­ban is, hogy az if­jú­sá­gi hét­vé­gén ta­lál­koz­zunk.

Ko­czor Kin­ga Dó­ra