Napról napra

Va­sár­nap

A sok be­széd­nél el­ke­rül­he­tet­len a té­ve­dés, de az eszes em­ber vi­gyáz a be­széd­re. Péld 10,19 (Mt 5,37; Lk 21,25–33; Jak 5,7–8; Zsolt 52) Jé­zus sze­rint min­den ha­szon­ta­lan szó­ról szá­mot fo­gunk ad­ni az íté­let nap­ján (vö.: Mt 12,36–37). Eh­hez ké­pest lo­cso­gás, fe­cse­gés, csa­cso­gás, mond­va­csi­nált „hí­res­sé­gek” vagy szom­szé­da­ink éle­tén, hó­bort­ja­in, sor­sán va­ló csám­cso­gás és egész – ipa­ri mé­re­tű – „plety­ka­üzem” vesz kö­rül min­ket min­den­hol. Va­jon ránk is ra­gad eb­ből a men­ta­li­tás­ból, és fo­gas­ke­re­kek va­gyunk a je­len­ték­te­len­sé­gek kö­rül va­ló for­gás e bá­be­li hang­za­va­rá­ban? Le­gyen „eszünk”!

Hét­fő

Ma­radj meg ab­ban, amit ta­nul­tál, és ami­ről meg­bi­zo­nyo­sod­tál. 2Tim 3,14 (Zsolt 19,9a; Zsid 6,9–12; Ézs 8,1–15) Ha va­la­ha is meg­ta­pasz­tal­tuk lel­künk­ben Is­ten érin­té­sét és éle­tünk­ben Jé­zus Krisz­tus evan­gé­li­u­má­nak ere­jét, sors­for­má­ló ha­tal­mát és igaz­sá­gát, ak­kor idéz­zük fel ma­gunk­ban azo­kat a ke­gyel­mi pil­la­na­to­kat, ami­kor sze­mé­lye­sen ta­lál­koz­tunk a Szent­tel. Ha ezek­ből me­rí­tünk erőt, ak­kor nem ra­gad­nak ma­guk­kal az élet em­bert pró­bá­ló, sod­ró ár­vi­zei.

Kedd

Min­den út­ját he­lyes­nek tart­ja az em­ber, de az Úr vizs­gál­ja meg a szí­ve­ket. Péld 21,2 (Róm 2,2; Jel 2,12–17; Ézs 8,16–23) „Tit­kos bű­nök mi­att ne bün­tess meg!”– fo­hász­ko­dik Dá­vid ki­rály is (Zsolt 19,13), tud­ván, hogy egye­dül Is­ten az, aki ké­pes ön­ma­gunk mély­sé­ge­it és ma­gas­sá­ga­it re­á­li­san és iga­zán hi­te­le­sen meg­ítél­ni. En­nek fel­is­me­ré­sé­hez és el­fo­ga­dá­sá­hoz azon­ban – ér­de­kes mó­don – ép­pen hogy mély ön­is­me­ret­re és rend­sze­res ön­vizs­gá­lat­ra van szük­sé­günk. „Vizs­gálj meg, Is­te­nem, is­merd meg szí­ve­met! Pró­bálj meg, és is­merd meg gon­do­la­ta­i­mat! Nézd meg, nem já­rok-e té­ves úton, és ve­zess az örök­ké­va­ló­ság út­ján!” (Zsolt 139,23–24)

Szer­da

Ha gyer­me­kek va­gyunk, ak­kor örö­kö­sök is: örö­kö­sei Is­ten­nek és örö­kös­tár­sai Krisz­tus­nak, ha ve­le együtt szen­ve­dünk, hogy ve­le együtt meg is di­cső­ül­jünk. Róm 8,17 (Ézs 65,19; Jel 2,1–7; Ézs 9,1–6) Is­ten gyer­me­ke­i­ként Krisz­tus út­ján já­runk. Ha örö­köl­ni akar­juk di­cső­sé­gét, ak­kor nem mond­ha­tunk ne­met a Jé­zus­sal a szen­ve­dés­ben va­ló sors­kö­zös­ség­re sem. Az­az mond­ha­tunk, de at­tól még éle­tünk ter­he­it hor­doz­ni nem lesz könnyebb. Sőt! Jé­zus Krisz­tus éle­tünk min­den te­rü­le­tén tár­sunk és test­vé­rünk akar len­ni, az örö­mös és a bá­na­tos per­cek­ben, a je­len­ben és az örök­ké­va­ló­ság­ban egy­aránt. Ad­ja Is­ten, hogy a mennyei Köz­jegy­ző előtt azon a vég­ső ha­gya­té­ki tár­gya­lá­son va­ló­ban Krisz­tus örö­kös­tár­sa­i­nak bi­zo­nyul­junk!

Csü­tör­tök

Azért fá­ra­dunk és küz­dünk, mert az élő Is­ten­ben re­mény­ke­dünk, aki üd­vö­zí­tő­je min­den em­ber­nek, de leg­in­kább a hí­vők­nek. 1Tim 4,10 (Zsolt 119,114; 2Kor 5,1–10; Ézs 9,7–10,4) Hi­tünk és Is­ten­be ve­tett re­mé­nyünk sok­szor a vég­ső tá­masz­té­kunk, erő­for­rá­sunk, amely­hez meg­fá­rad­va, a min­den­na­pi éle­tünk küz­del­me­i­től meg­té­páz­va for­dul­ha­tunk. Az apos­tol itt for­dí­tott pers­pek­tí­vát tár elénk. Ép­pen azért le­het küz­del­mes és fá­rad­sá­gos az éle­tünk, mert evan­gé­li­u­mi el­kö­te­le­ző­dé­sünk­ből nem a „min­den mind­egy” ha­nyag nem­tö­rő­döm­sé­ge kö­vet­ke­zik. Vál­lal­juk fel te­hát a só, a lám­pás, a he­gyen épí­tett vá­ros sze­re­pét, amellyel Mes­te­rünk bí­zott meg min­ket, és ne akar­juk meg­spó­rol­ni az eb­ből adó­dó küz­del­me­ket, fá­rad­sá­got, ne­héz­sé­ge­ket!

Pén­tek

Se sze­gény­sé­get, se gaz­dag­sá­got ne adj ne­kem! Adj annyi ele­delt, amennyi szük­sé­ges. Péld 30,8 (Mt 14,19–20; Lk 22,66–71; Ézs 11,1–10) A kö­rü­löt­tünk tom­bo­ló fo­gyasz­tá­si őrü­let kö­ze­pet­te akár a nél­kü­lö­zés po­ha­rát kell fe­né­kig ürí­te­nünk, akár ja­vak­ban dús­kál­va tob­zó­dunk, vá­gya­ink va­ló­já­ban min­dig több­re és több­re sar­kall­nak min­ket. Pe­dig mi­lyen jó len­ne egy­sze­rű­en csak nor­má­li­san él­ni! Hogy ne kell­jen vá­lasz­ta­ni pél­dá­ul a ha­vi gyógy­szer vagy a csir­ke far-hát kö­zött, de va­lós, nagy élet­kér­dé­sek he­lyett ne is az le­gyen fel­tét­le­nül a fő prob­lé­mánk és di­lem­mánk, hogy a kö­vet­ke­ző nyá­ron Ta­hi­ti­re vagy a Sey­chel­le-szi­ge­tek­re men­jünk-e nya­ral­ni. A nor­ma­li­tás sze­re­te­tét, a ben­ne va­ló meg­ma­ra­dás ké­pes­sé­gét és a ve­le va­ló meg­elé­ge­dés böl­cses­sé­gét add meg ne­künk, Urunk!

Szom­bat

Ta­ní­ta­ni fo­gom uta­id­ra a hűt­le­ne­ket, hogy a vét­ke­sek meg­tér­je­nek hoz­zád. Zsolt 51,15 (Mt 3,1–2; 1Thessz 4,13–18; Ézs 12,1–6) Ke­resz­té­nyi fe­le­lős­sé­günk má­so­kat az üd­vös­ség út­ja fe­lé in­dí­ta­ni; egész éle­tünk­kel, cse­le­ke­de­te­ink­kel és sza­va­ink­kal is lát­ha­tó­vá ten­ni a Krisz­tus-kö­ve­tés út­ján já­rást. Fon­tos azon­ban, hogy mi­előtt a kör­nye­ze­tünk­ben élő „hűt­le­ne­ket” és „vét­ke­se­ket” be­azo­no­sít­juk, az Is­ten út­ja­i­ra va­ló ta­ní­tást, ta­nu­lást és meg­té­rést min­dig leg­elő­ször sa­ját ma­gun­kon kezd­jük.

Lász­ló Vir­gil