Keresztény szemmel

Ad­vent ide­jén Is­ten min­dig meg­ál­lít­ja és kér­de­zi né­pét, egy­há­zát, a vi­lá­got. Kér­dez ar­ról, hogy mi­ként ér­ke­zünk az ün­ne­pi idő­szak­ba, mi­lyen út áll mö­göt­tünk, és mi­lyen erőn­lét­ben vág­ha­tunk ne­ki az előt­tünk ál­ló ­sza­kasz­nak. A „Ké­szít­se­tek utat az Úr­nak!” fel­szó­lí­tás el­vá­laszt­ha­tat­lan at­tól, hol és ho­gyan is ál­lunk mi ma­gunk, hi­szen az Úr hoz­zánk ér­ke­zik, az épü­lő út­nak ben­nün­ket kell össze­köt­nie ve­le.

Ho­gyan is ál­lunk hát? Az el­múlt hó­na­pok­ban szá­mos bal­eset tör­tént nagy épít­ke­zé­se­ken szer­te az or­szág­ban olyan mó­don, hogy a fel­ál­lí­tott da­ru nem bír­ta el a sza­bá­lyos mé­re­tű ter­he­lést, és a ma­gas­ba emelt súly az eme­lő­vel együtt – ki­sebb-na­gyobb ká­ro­kat, oly­kor tra­gé­di­á­kat okoz­va – a föld­re ro­gyott. Az elég­te­len alá­tá­masz­tás, a kap­ko­dó fe­lü­le­tes­ség, a fen­ti meg­ter­he­lés és ki­len­gés ki­ha­gyá­sa a szá­mí­tás­ból sú­lyos, oly­kor vég­ze­tes „to­rony­hi­bá­nak” bi­zo­nyul.

Alig­ha ke­rül­het­jük ki az idei ad­vent­ben az az­zal va­ló szem­be­sü­lést, hogy ami­kor Is­ten kér­dez, a leg­töb­bünk­nél ki fog de­rül­ni: túl­ter­helt a fel­épít­mé­nyünk. A szív és a fej ma­ga­sá­ban zá­po­roz­nak a gon­dok, ha­tal­mas ér­zel­mi ki­len­gé­sek ve­szé­lyez­te­tik a tal­pon ma­ra­dást, nyo­masz­tó gon­do­la­tok ka­var­gá­sa bil­lent ki min­ket a he­lyünk­ből. Ne­héz lesz a szív, agyon­ter­helt a fej, mi­köz­ben a tér­dek már-már ro­gya­doz­nak. És cse­kély vi­gasz ne­künk, hogy min­den­ki­nek ezt dik­tál­ja ma­nap­ság az élet, hi­szen szin­te min­dent át kell épí­te­ni – ami­kor azt érez­zük, hogy fej­ne­héz, sőt szív­ne­héz ke­resz­té­nyek let­tünk, ami­kor a má­zsás ter­he­ket alig, oly­kor egy­ál­ta­lán nem tud­juk már le­ten­ni, s azok el­ve­szik tő­lünk a hit bi­za­ko­dá­sát, a sze­re­tet örö­mét, az Urat és ben­nün­ket össze­kö­tő út épí­té­sé­nek nyu­godt rit­mu­sát.

A hely­zet­fel­mé­rés leg­meg­rá­zóbb fel­is­me­ré­se leg­in­kább még­is az, hogy több­nyi­re ná­lunk sem a ter­he­lés túl­mé­re­te­zett, ha­nem az alá­tá­masz­tás áll gyen­ge lá­ba­kon. Fej­ben aka­runk min­dent meg­ol­da­ni, ter­ve­ze­tek­ben és el­mé­le­tek­ben, de el­ha­nya­gol­juk a meg­va­ló­sí­tást. Nagy erő­fe­szí­tés­sel, szép sza­vak­kal pró­bá­lunk sze­ret­ni, hol­ott sze­ret­ni nem száj­jal kell, ha­nem cse­le­ke­det­tel és va­ló­sá­go­san. Agy­trösz­tö­ket és szív­cent­ru­mo­kat hoz­ha­tunk lét­re szá­mí­tó­gé­pes adat­hal­ma­zok­kal és in­ter­ne­tes sza­va­zá­sok­kal, ha vi­szont mind­ez nem te­remt kö­zöt­tünk va­ló­di kö­zös­sé­get, sem­mi ha­szon nem szár­ma­zik be­lő­le. A gyen­ge alá­tá­masz­tás ve­szé­lyez­te­ti leg­job­ban az ered­ményt, a mun­kát, az egész kö­zös­sé­get.

Ézsa­i­ás erős ad­ven­ti ki­ál­tá­sa: „…te­gyé­tek erős­sé a ros­ka­do­zó tér­de­ket!” (35,3) ezért ép­pen ar­ra for­dít­ja a fi­gyel­met, hogy az ün­ne­pi idő­szak nem­csak a szív és a fej, ha­nem a lá­bak ün­ne­pe is! Lá­ba­ké, ame­lyek oly­kor gon­dol­ko­dás nél­kül is ké­szek el­in­dul­ni a má­si­kat fel­ke­res­ni, sze­gény­sé­gé­be vagy hi­tet­len­sé­gé­be be­lép­ni, a szük­sé­ges se­gít­sé­get és a kö­zös­ség­hez tar­to­zás ér­zé­sét el­vin­ni. Lá­ba­ké, ame­lyek tény­leg el­in­dul­nak a szív gon­do­la­ta és imád­sá­ga nyo­mán, és élő­vé te­szik a ben­nünk la­ko­zó hi­tet, a temp­lo­mok­hoz tar­to­zó kö­zös­sé­get. Lá­ba­ké, ame­lyek a já­rat­lan­ban is utat akar­nak ta­pos­ni az Úr ér­ke­zé­se, az evan­gé­li­um örö­me fe­lé.

Mit ol­vas­hat­nánk fel ka­rá­csony­kor, ha a pász­to­rok nem ír­ták vol­na meg für­ge lá­buk­kal az öröm evan­gé­li­u­mát Bet­le­hem fe­lé? Ha a nap­ke­le­ti böl­csek in­kább kon­fe­ren­ci­áz­tak vol­na fel­fe­de­zé­sük­ről ahe­lyett, hogy en­ge­del­me­sen el­in­dul­tak vol­na a csil­lag nyo­má­ban? Ha va­ló­sá­gos, em­be­ri lá­ba­kon el nem in­dult vol­na fe­lénk Is­ten mér­he­tet­len em­ber­sze­re­te­te a hoz­zánk ér­ke­ző Üd­vö­zí­tő­ben?

Ezért el­kép­zel­he­tet­len olyan ad­vent és ka­rá­csony, ami­kor a lá­bak tét­le­nek ma­rad­nak. Ami­kor nem vi­szik el a szí­vet és a fe­jet is a temp­lom­ba, ami­kor nem in­dul­nak el be­te­ge­ket, idő­se­ket, el­ha­nya­gol­ta­kat, „ta­lon­ba tet­te­ket” meg­lá­to­gat­ni. Mert a lá­bak en­ge­det­len­sé­ge, ros­ka­do­zó tét­len­sé­ge és gyen­ge­sé­ge el­len­sé­ge az evan­gé­li­um­nak, pusz­tí­tó­ja Is­ten né­pé­nek, ve­szé­lyez­te­tő­je a ter­hek­kel egy­re ne­he­zeb­ben küz­dő egész fel­épít­mény­nek.

Csak az ad­ven­ti já­rá­sú lá­bak vi­het­nek min­ket el az ün­ne­pig, csak ezek­nek van esé­lyük és ígé­re­tük a meg­ér­ke­zés­re. Aho­gyan az evan­gé­li­u­mok tu­dó­sí­tá­sa is ar­ról szól, hogy az ér­ke­ző Úr fe­lé utat ta­po­sók hajt­hat­ták csak meg – ta­lán fá­radt, még­sem ros­ka­do­zó – tér­dü­ket az üd­vö­zí­tő sze­re­tet cso­dá­ja lát­tán a kis Jé­zus előtt. Va­jon mond­hat­ja-e ezek után a fej vagy a szív a lá­bak­nak: nin­csen szük­sé­gem rá­tok?

Dr. Ko­rá­nyi And­rás