A vasárnap igéje

Ad­vent har­ma­dik va­sár­nap­ja – 5Móz 5,6a.7–10

Ment­he­tet­le­nül in­du­la­tos­sá vá­lok, ha re­gé­nye­sí­tett Bib­li­át ol­va­sok, hal­lok vagy lá­tok. Még ak­kor is, ha ne­ta­lán jó szán­dék ve­ze­ti azo­kat, akik a Szent­írás szűk­sza­vú­sá­gát sze­ret­nék könnyeb­ben ért­he­tő­vé hí­gí­ta­ni, a vélt „fe­hér fol­to­kat” ki­töl­te­ni. Most még­is sza­bad­já­ra eresz­tem a fan­tá­zi­á­mat, no­ha tu­dom, hogy igénk­ben a tör­vé­nyen és nem a kö­rül­mé­nye­ken van a hang­súly.

Pró­bá­lom el­kép­zel­ni Áron is­ten­szob­rá­sza­tá­nak kö­rül­mé­nye­it. Lá­tom azt a szo­kat­lan kész­sé­get, aho­gyan a nők sze­dik le ma­guk­ról ked­venc ék­sze­re­i­ket. Lá­tom a nyers­anyag­gá le­fo­ko­zott arany­ku­pa­cot. De nem tu­dom el­kép­zel­ni, hogy ne szól­tak vol­na be­le a ki­vi­te­le­zés­be. Jog­gal mond­hat­ták: az enyém­ből is ké­szül, ne­kem is le­het be­le­szó­lá­som. Áron pe­dig a ma­ga és né­pe in­ten­ci­ó­ja sze­rint kon­tár­ko­dik. Ta­lán ide is ér­vé­nyes 2Móz 32,35 íté­le­te: „A nép el­va­dult, mert Áron hagy­ta őket el­va­dul­ni.”

Ami el­ké­szült, bor­jú­for­má­ra si­ke­re­dett, egyip­to­mi em­lé­kek ha­tá­sa alatt. Nem olyan nagy, nem is annyi­ra mu­ta­tós, mint az „eta­lon”, Áron és né­pe még­is elé­ge­dett, mert a szob­rász fel­sza­ba­dult a rá ne­he­ze­dő nyo­más alól, a nép­nek pe­dig volt mit kö­rül­tán­col­nia. Ki­csi ugyan az is­ten, de ez a jó: em­ber­mé­re­tű. Nem nő fö­lé­jük, kö­zé­jük va­ló. Hor­doz­ni sem ne­héz. Meg­fe­le­lő.

De ide­je el­zár­ni a fan­tá­zia csap­ját. A re­gény le­het ér­de­kes, még­is a tény­re kell fi­gyel­nünk: Is­ten gon­dos­ko­dik ta­núk­ról, hogy ne a kí­ván­sá­ga­ink, vá­gya­ink ön­tő­for­má­já­ból vár­juk a pri­vát is­te­nün­ket. Ha így te­szünk, meg­isszuk a le­vét (2Móz 32,20).

Mó­zes az egyet­len, igaz Is­ten ta­nú­ja. Nem sza­bad Áron és Mó­zes sze­mé­lyé­ben a pap és a pró­fé­ta szük­ség­sze­rű el­len­té­tét lát­nunk. Mó­zes, a ta­nú, ép­pen elég pél­dát szol­gál­tat en­nek a fel­te­vés­nek a tart­ha­tat­lan­sá­gá­ra. A ta­nú azért erős és hajt­ha­tat­lan, mert a gaz­dá­ja erős és ir­gal­mas. At­tól hi­te­les, hogy Is­ten szent­sé­gé­ről és ir­gal­mas­sá­gá­ról vall. Sa­ját szent­ség­te­len­sé­gét is Is­ten ir­gal­má­ra bíz­za.

A va­sár­nap evan­gé­li­u­má­ban is ta­nú­ról hal­lunk. Még­hoz­zá Jé­zus szá­já­ból. Ke­resz­te­lő Já­nos­ról van szó, a be­bör­tön­zött­ről. Azért rab és ha­lál­ra szánt, mert He­ró­des sze­mé­re lob­ban­tot­ta vét­két. De Is­ten aka­ra­tát val­ló ta­nús­ko­dá­sá­nak más­hol van a csú­csa: ott, ahol Jé­zus Krisz­tus­ról vall. Ta­nú­ság­té­te­le min­den va­sár­nap fel­csen­dül az úr­va­cso­rai ol­tár­nál: „Íme, az Is­ten Bá­rá­nya, aki hor­doz­za a vi­lág bű­nét!” (Jn 1,29)

Nem ret­tent­he­tet­len hős, bi­zony­ta­lan­ko­dá­sát sem szé­gyen­li, nem hi­vat­ko­zik ar­ra, hogy ta­nús­ko­dá­sa nyo­mán ta­nít­vány­je­löl­tek so­ra in­dult Jé­zus fe­lé. A ta­nú rá­szo­rul a pá­rat­lan Ta­nú üze­ne­té­re: ne a ma­ga sor­sá­nak ala­ku­lá­sá­ból ítél­jen Jé­zus­ról. Ne ké­tel­ked­jen: nem té­ve­dett, ta­nús­ko­dá­sá­val nem ha­mar­kod­ta el a dol­got, má­so­kat sem ve­ze­tett fél­re. Meg­tet­te a dol­gát.

Krisz­tus Is­ten ir­gal­má­ról ta­nús­ko­dik. Já­nos­ra is áll, amit Krisz­tus más­sal tesz. Men­jen az út­ján bé­kes­ség­gel, az Is­ten Bá­rá­nya az el­bi­zony­ta­la­no­dott ta­nú nyo­mo­rú­sá­gát is hor­doz­za. Mö­göt­te is az Úr az erős. A Ta­nú ta­nús­ko­dik a ta­nú­ról. Azok előtt is, akik Ke­resz­te­lő el­bi­zony­ta­la­no­dá­sa hal­la­tán haj­la­mo­sak len­né­nek fe­led­ni, ki­nek a ta­nús­ko­dá­sa nyo­mán in­dul­tak Jé­zus fe­lé. Vagy a ma­guk nyo­mo­rú­sá­gát pró­bál­ják men­te­get­ni az­zal, hogy még Ke­resz­te­lő sem volt ment a meg­in­gás­tól, ké­te­lyek­től.

Krisz­tus az iga­zi Ta­nú, aki­nek a hű­sé­gét és ir­gal­mát sem­mi­fé­le hit­be­li el­bi­zony­ta­la­no­dás nem ír­hat­ja fe­lül. Ő „tud és akar se­gí­te­ni” (Éne­kem az Úr 7,3). Nem ve­ti meg, nem szé­gyel­li, nem ír­ja le gyöt­rőd­ve kér­de­ző ta­nú­ját, ha­nem ma­gá­hoz öle­li. Azok­kal együtt, aki­ket a ta­nú el­bi­zony­ta­la­no­dá­sa a ma­guk Krisz­tus-hi­té­nek az el­bi­zony­ta­la­no­dá­sá­hoz ve­zet­het­ne. Nem le­het be­tel­ni a Zsi­dók­hoz írt le­vél krisz­to­ló­gi­á­já­nak cso­dá­la­tos val­lo­má­sá­val: „…nem szé­gyel­li őket test­vé­re­i­nek ne­vez­ni…” Né­pét így mu­tat­ja be Is­ten­nek: „Íme, itt va­gyok, én és a gyer­me­kek, aki­ket az Is­ten adott ne­kem.” (Zsid 2,11.13) Még a meg­roggyant hi­tű ta­nút is a ma­gá­é­nak vall­ja Krisz­tus!

Az epis­to­lá­ban Pál is ta­nú­nak vall­ja ma­gát, mun­ka­tár­sa­i­val együtt. Nem ma­gán­vál­lal­ko­zás­ba kezd­tek Krisz­tus hir­de­té­sé­vel, Krisz­tus ma­ga ren­del­te őt és őket ta­nú­ként. Ezért olyan ön­tu­da­tos a hang­ja. Hű­sé­ges, és hű­sé­get re­mél. Mér­ce­ként az egyet­len te­kin­tély mér­cé­je elé áll. Nem ve­ti meg a gyü­le­ke­zet vé­le­mé­nyét, ha­nem ar­ra in­ti őket, hogy ma­gu­kat is az éret­tük is ta­nús­ko­dó Krisz­tus ir­gal­má­ra bíz­zák.

Ad­vent har­ma­dik va­sár­nap­ján az el­jött, a köz­tünk lé­vő és a di­cső­ség­ben el­jö­ven­dő Krisz­tus a „ta­núk fel­le­gé­vel” vesz kö­rül ben­nün­ket. Ál­ta­luk ő ma­ga ta­nús­ko­dik ir­gal­mas ha­tal­má­ról. Ne ves­sük meg ta­nú­it esen­dő vol­tuk mi­att. Krisz­tu­sért hall­gas­sunk rá­juk, amíg Krisz­tus el nem jön, hogy ta­nú­it le­vált­va őe­lőt­te ha­jol­jon meg min­den és min­den­ki.

Fe­hér Ká­roly