Kultúrkörök

Nem volt kü­lö­nö­seb­ben szép vagy csi­nos, nem mond­ha­tó ko­ra ki­emel­ke­dő szí­nész­te­het­sé­gé­nek, sem éne­kes­nő­jé­nek, még­is ő az, aki­re em­lé­ke­zünk, még száz év múl­tán is, az ő ne­vét is­me­rik a fi­a­ta­lab­bak is. Ka­rády Ka­ta­lin, a ma­gyar film­gyár­tás el­ső iga­zi dí­vá­ja ép­pen egy év­szá­za­da szü­le­tett.

Éle­tét le­gen­dák és rej­té­lyek öve­zik. Ál­ta­lá­nos­ság­ban is­mert, hogy a negy­ve­nes évek ele­jé­nek leg­in­kább fog­lal­koz­ta­tott film­szí­nész­nő­je volt, ide­ha­za 1949-ig lép­he­tett szín­pad­ra, majd el­le­he­tet­le­ní­tet­ték. Emig­rá­ci­ó­ba kény­sze­rült. Éle­té­nek utol­só hu­szon­két évét New York­ban töl­töt­te, ahol ka­lap­sza­lont mű­köd­te­tett. Nyolc­van­éve­sen hunyt el. Ezek a leg­is­mer­tebb té­nyek Ka­rády Ka­ta­lin­ról.

Csak hu­szon­hat éve­sen kez­dett el szí­né­sze­tet ta­nul­ni. De­ko­ra­tív meg­je­le­né­se, ti­tok­za­tos, ero­ti­kus kisu­gár­zá­sú lé­nye, mély hang­ja, szug­gesz­tív egyé­ni­sé­ge film­sze­re­pek­ben ér­vé­nye­sült iga­zán.

Kancz­ler Ka­ta­lin né­ven szü­le­tett 1910. de­cem­ber 8-án kő­bá­nyai mun­kás­csa­lád­ban; ő volt a leg­ki­sebb, he­te­dik gyer­mek. Ci­pész­mes­ter – és ló­ver­seny­füg­gő – édes­ap­ja szi­go­ra elől me­ne­kült előbb a szí­ni­elő­adá­sok­ra, majd mind­össze ti­zen­hat éve­sen há­zas­ság­ba. Utób­bi – egy ná­la har­minc év­vel idő­sebb adó­hi­va­ta­li fő­tiszt­tel – csak pár hó­na­pig tar­tott, míg a szín­ház, a szín­pad örök sze­rel­me ma­radt.

Egy új­ság­író, Egyed Zol­tán fe­dez­te fel te­het­sé­gét, Cs. Aczél Ilo­na, a ne­ves szí­nész­pe­da­gó­gus kezd­te ta­ní­ta­ni a szak­ma tit­ka­i­ra. En­nek ré­vén ke­rült a Víg­szín­ház­ba. A kez­de­tek­től ked­ve­ző kri­ti­ká­kat ka­pott, még­is a mai na­pig leg­in­kább a ne­vé­hez köt­he­tő film­mel, az 1939-ben be­mu­ta­tott, Zi­lahy La­jos re­gé­nyé­ből ké­szült Ha­lá­los ta­vasszal rob­bant be iga­zán.

A film­mű­vé­szet­ben Ka­rády meg­je­le­né­se új kor­sza­kot in­dí­tott el. A víg­já­té­ko­kat fel­vál­tot­ta a me­lo­drá­ma, amely­nek ő volt a leg­na­gyobb sztár­ja. Film­je­i­ben gyak­ran ala­kít­ja a dé­mo­ni­kus vam­pot, a min­den­ki­nek tet­sze­ni vá­gyó nő­tí­pust, a vég­zet asszo­nyát, aki tra­gé­di­á­kat okoz kör­nye­ze­té­nek, pusz­tu­lás­ba vi­szi a ve­le kap­cso­lat­ba ke­rü­lő fér­fi­a­kat. Aki öl, aki­ért öl­nek, és aki min­dent fel­per­zsel, de ma­ga is elég a sze­re­lem tü­zé­ben. Ezt a sze­rep­kört szin­te ne­ki ta­lál­ták ki, sej­tel­mes szép­sé­gé­hez, mély hang­já­hoz.

1. és 1943 kö­zött hu­szon­két fil­met for­ga­tott, ha­tal­mas tem­pót dik­tál­tak ne­ki. Va­ló­sá­gos sztár volt, Mer­ce­des gép­ko­csi­já­val, új stí­lu­sú ru­ha­köl­te­mé­nye­i­vel, egye­di ter­ve­zé­sű tás­kák­kal. Gol­foz­ni járt, haj­vi­se­le­te stí­lust te­rem­tett.

A há­bo­rú éve­i­ben ze­nés da­ra­bok­ban is be­mu­tat­ko­zott, szín­pa­di si­ke­rei ek­kor vol­tak a leg­han­go­sab­bak. Ze­néi, slá­ge­rei a mai na­pig él­nek, még a fi­a­ta­lab­bak is is­me­rik, dú­dol­ják: „Ez lett a vesz­tünk, mind a ket­tőnk vesz­te”, „Ham­va­dó ci­ga­ret­ta­vég”, „Száz vágy mu­zsi­kál itt az éj­ben”, „Va­la­hol Orosz­or­szág­ban”.

A né­hány éven át tar­tó si­ke­rek­nek és fény­űzés­nek a há­bo­rú ve­tett vé­get. Előbb együtt buj­kált vő­le­gé­nyé­vel, Új­szászy Ist­ván­nal – aki a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú alatt a ma­gyar hír­szer­zést és kém­el­há­rí­tást irá­nyí­tot­ta Hor­thy ve­zér­ka­rá­ban, és a há­bo­rú­ból va­ló ki­ug­rást ké­szí­tet­te elő –, majd né­met fog­ság­ba es­tek. Ka­rády rend­őri fel­ügye­let alá, ké­sőbb bör­tön­be ke­rült, vő­le­gé­nyét va­ló­szí­nű­leg ki­vé­gez­ték. A szí­nész­nő el­le­ni vád az volt, hogy más val­lá­sú­ak­nak se­gí­tett. Annyi tud­ha­tó, hogy la­ká­sa­i­ban ül­dö­zöt­te­ket búj­ta­tott, és volt, aki­ért még Kis­tar­csát is meg­jár­ta, hogy ki­kö­nyö­rög­je. Zsi­dó al­kal­ma­zot­ta­it nem bo­csá­tot­ta el. Ez­zel lett tör­vény­sze­gő. Há­rom hó­na­pig val­lat­ták a bör­tön­ben, fo­ga­it ki­ver­ték.

Ami­kor sza­ba­don en­ged­ték, la­ká­sát ki­foszt­va ta­lál­ta. Pró­bált új éle­tet kez­de­ni. Ha­mar is­mét szín­pad­ra állt. Ope­ret­tek­ben ját­szott, de egy­re ke­ve­sebb le­he­tő­sé­get ka­pott. A las­san meg­in­du­ló ma­gyar film­gyár­tás tu­do­mást sem vett ró­la, ko­ráb­bi film­je­it, mint a pol­gá­ri kul­tú­ra le­nyo­ma­ta­it, be­til­tot­ták.

A mel­lő­zött­ség, az egy­re ki­lá­tás­ta­la­nabb anya­gi kö­rül­mé­nyek mi­att dön­tött úgy, hogy el­hagy­ja az or­szá­got. Disszi­dá­lá­sát gon­do­san meg­szer­vez­te. Előbb Bécs­ben, majd Salz­burg­ban, Svájc­ban, és Brüsszel­ben élt. Hó­na­po­kat várt az ame­ri­kai ví­zum­ra, hi­á­ba. Azt be­szél­ték, hogy le­pak­tált az oro­szok­kal. Ez a kém­vád év­ti­ze­de­kig tar­tot­ta ma­gát.

Tá­ma­sza az a Frank Ir­ma ka­lap­sza­lon-tu­laj­do­nos lett, aki­vel már Pes­ten is egy fe­dél alatt élt az utol­só idők­ben. 1953-ben ha­józ­tak át Bra­zí­li­á­ba, majd mi­u­tán az ot­ta­ni ma­gyar emig­rán­sok alá­írá­sa­i­nak nyo­ma­té­ká­val vég­re ví­zum­hoz ju­tott, az Egye­sült Ál­la­mok­ba. Már Săo Pa­u­ló­ban is ka­lap­sza­lont mű­köd­tet­tek Frank Ir­má­val, és ilyen üz­le­tet nyi­tot­tak New York­ban is, az elit­nek szá­mí­tó Ma­di­son Ave­nue-n. A sza­lon­nak ha­ma­ro­san jó hí­re ment, még Nancy Re­a­gan is ná­luk ren­delt.

Hosszú idő után itt, az emig­ráns ma­gya­rok előtt állt új­ra szín­pad­ra. Kez­det­ben Svéd Sán­dor­ral, a ne­ves ope­ra­éne­kes­sel lé­pett fel, ké­sőbb ön­ál­ló es­te­ken is sze­re­pelt. Fel­lé­pé­sé­nek ere­je meg­lep­te a szak­ma­be­li­e­ket is. Ő azon­ban tisz­tá­ban volt az­zal, hogy ide­gen föl­dön, kö­zel hat­van­éve­sen már nem kezd­he­ti elöl­ről a kar­ri­er­jét.

Be­lül­ről ízig-vé­rig ma­gyar­nak tar­tot­ta ma­gát, még­is ke­rül­te a ma­gyar ve­vő­ket és az olyan he­lye­ket, ahol ma­gya­rok meg­for­dul­tak. Nem volt büsz­ke ar­ra, hogy üz­let­asszony lett be­lő­le. Ahogy idő­sö­dött, még zár­kó­zot­tab­bá vált. Egész­sé­gi ál­la­po­ta rom­lott, da­ga­na­tot ál­la­pí­tot­tak meg ná­la. A gon­dos kór­há­zi ke­ze­lés el­le­né­re 1990. feb­ru­ár 8-án meg­halt.

Ame­ri­ká­ban is­me­rő­sei és ba­rá­tai, va­la­mint az iz­ra­e­li­ta hit­köz­ség kép­vi­se­lői – akik nem fe­led­ték el, mi­ként se­gí­tett a mű­vész­nő a vész­ter­hes idők­ben – bú­csúz­tak tő­le. A ma­gyar kor­mány dísz­sír­he­lyet ado­má­nyo­zott ne­ki a Far­kas­ré­ti te­me­tő mű­vész­par­cel­lá­já­ban. Óri­á­si tö­meg rót­ta le ke­gye­le­tét a Szent Ist­ván-ba­zi­li­ká­ban fel­ra­va­ta­lo­zott ko­por­só­ja előtt.

Ma­gyar­or­szá­gon csak fo­ko­za­to­san tet­ték el­ér­he­tő­vé film­je­it, le­me­ze­it. Ezek be­vé­te­lét már ko­ráb­ban a Ba­jor Gi­zi Szí­nész­mú­ze­um és két bu­da­pes­ti szí­nész­ott­hon cél­ja­i­ra aján­lot­ta fel, me­lye­ket – bár éle­te fe­lét kül­hon­ban töl­töt­te – szív­ügyé­nek te­kin­tet­t.

Ka­rády Ka­ta­lin­nak egyet­len el­is­me­rés­ben volt ré­sze, ab­ban is ha­lá­la után: 2004-ben a vész­kor­szak­ban ta­nú­sí­tott hő­si­es ma­ga­tar­tá­sá­ért Iz­ra­el ál­lam posz­tu­musz Jad Vas­em ki­tün­te­tést ado­má­nyo­zott ne­ki.

– Bár nem volt ko­ra leg­jobb szí­né­sze vagy leg­kép­zet­tebb éne­kes­nő­je, nem volt kü­lö­nö­seb­ben szép, még­is olyan ki­su­gár­zá­sa volt, olyan ti­tok­za­tos éle­te, amely mi­att Ka­rády Ka­ta­lin ne­vét ma is is­mer­jük. Töb­bet be­szé­lünk ró­la, mint a te­het­sé­ge­sebb szí­nész­egyé­ni­sé­gek­ről. Film­jei még a fi­a­ta­lab­bak szá­má­ra is ér­de­ke­sek. Ezt a tit­kot, bár so­kan akar­ták, még­sem tud­ták meg­fej­te­ni – nyi­lat­koz­ta la­punk­nak Po­csa­ji Il­di­kó, a szü­le­té­si cen­te­ná­ri­um meg­ün­nep­lé­sé­re élet­re hí­vott Ka­rády Ala­pít­vány mű­vé­sze­ti ve­ze­tő­je, a mű­vész­nő élet­mű­vé­nek ki­vá­ló is­me­rő­je. El­mond­ta még, hogy az ala­pít­vány ez év­ben or­szá­gos Ka­rády ének­ver­senyt ren­de­zett, és ha­son­más­ver­senyt is tar­tot­tak.

A Ka­rády-évet film­ve­tí­té­sek­kel, em­lék­ki­ál­lí­tá­sok­kal, elő­adói es­tek­kel 2011-ben is foly­tat­ják, in­kább már he­lyi szin­te­ken, de az egész or­szág­ra ki­ter­je­dő­en.

Szeg­fű Ka­ta­lin