Kultúrkörök

A ha­za­tért ma­gyar

Kis­sé meg­kés­ve, de vég­leg ha­za­tért Ró­má­ból egy hű­sé­ges ma­gyar. A nagy szob­rász­mű­vész – aki ta­valy lett vol­na száz­éves –, Ame­ri­go Tot utol­só la­ká­sá­ban, a bu­dai Vár­ban, a Tán­csics Mi­hály ut­ca 5. alatt em­lék­szo­bát ren­dez­tek be, ahol sze­mé­lyes tár­gya­in kí­vül szer­szá­mai, szá­mos al­ko­tá­sa, il­let­ve a ró­la meg­je­lent ki­ad­vá­nyok is lát­ha­tók.

A Fe­hér­vár­csur­gó­ról Tóth Im­re­ként in­dult, Olasz­or­szág­ba me­ne­kült pa­raszt­fiú te­het­sé­gét ha­mar ész­re­vet­ték. Föl­fe­lé su­ha­nó csil­lag­ként ívelt pá­lyá­ja, meg­be­csült mű­vész­ként dol­go­zott fo­ga­dott ha­zá­já­ban. Úgy, hogy so­ha nem fe­lej­tet­te el szü­lő­föld­jét, gyö­nyö­rű ma­gyar anya­nyel­vét. A hat­va­nas évek­től egy­re több­ször lá­to­ga­tott ha­za, ki­ál­lí­tá­so­kat ren­de­zett, köz­té­ri mű­al­ko­tá­so­kat ké­szí­tett.

Több száz szo­bor, meg­annyi gra­fi­ka, ke­rá­mia fém­jel­zi mun­kás­sá­gát. Éle­té­ben si­ker és ra­jon­gás övez­te; má­ra a fe­le­dés sű­rű ho­má­lyá­ból vil­lan elő a ha­tal­mas élet­mű, ame­lyet Tóth Im­re a te­rem­tés lá­zá­ban al­ko­tott. Ha­lá­la, 1984 óta az idő ki­kezd­te mű­ve­it: el­szí­ne­ződ­tek az ala­kok, le­tö­re­dez­tek a bá­tor for­mák fi­nom ré­szei. Ta­lá­ló­an ír­ta Ne­mes Pé­ter, a mes­ter al­ko­tó­vi­lá­gá­ba ka­la­u­zo­ló új kö­te­té­ben: „A múl­tat nem csu­pán meg­te­rem­te­ni, de ápol­ni is kell.”

Az em­lék­szo­bá­nak ott­hont adó Kol­ler Ga­lé­ria föld­szint­jén Ame­ri­go Tot len­dü­le­tes vo­na­lú gra­fi­kái lát­ha­tók. Egy go­lyós­tol­las ön­arc­kép (1941), mo­no­tí­pi­ák, a há­rom Grá­cia dús keb­lű akt­jai (1983). Ugyan­ez pi­ro­grá­ni­ton fe­ke­te-arany nyo­más­sal (a Zsol­nay-por­ce­lán­gyár mű­he­lyé­ből, 1984). A vit­rin­ben ré­gi raj­zok, ko­pott váz­lat­fü­ze­tek. A lép­cső mel­lett, föl­fe­lé „el­iga­zí­tó”, te­nyér­nyi gra­fi­kák, tü­ne­mé­nyes plasz­ti­kák, a wil­lend­or­fi Vé­nusz pa­rá­nyi át­köl­té­se…

Fönt, a má­so­dik eme­le­ten az em­lék­szo­ba. A hár­mas ab­lak kö­ze­lé­ben a Csur­gói Ma­don­na (1969) ke­rá­mia­vál­to­za­ta. (Zá­ró­jel­ben jegy­zem meg: in­nen nyí­lik a leg­szebb ki­lá­tás Bu­da­pest­re. Tün­dök­lik a Du­na, a hi­dak, kö­röt­te a ko­pott há­zak dzsun­ge­le.) Szob­rok: a Nyu­gal­ma­zott bir­kó­zó (1947) bronz­fe­je, a Hold­kó­ros re­mek kom­po­zí­ci­ó­ja. Ke­rá­mi­ák: az Asszo­nyok a ten­ger­par­ton (1981) nagy­mé­re­tű, a sze­re­lem szép­sé­gét hir­de­tő lap­jai. Dom­bo­rí­tá­sok: Utol­só va­cso­ra (1938), Pál dis­pu­tá­ja (1970), a Bib­lia örök üze­ne­te­i­nek mo­dern meg­fo­gal­ma­zá­sa. A Mag apo­te­ó­zi­sa a Szent Ist­ván Egye­te­men, Gö­döl­lőn lát­ha­tó; az asz­tal mu­tat­ja, mi­lyen ha­tal­mas: 11,5-ször 13 mé­te­res.

Fo­tók: együtt VI. Pál pá­pá­val s a Szent­atya sze­mé­lyes ka­rá­cso­nyi üd­vöz­lő­lap­ja (1977). A fa­lon a ké­pek szin­te vé­gig­kí­sé­rik a szob­rász mun­kás hét­köz­nap­ja­it: ön­tés köz­ben, iz­mos jobb kéz­zel a ma­gas ak­to­kat for­mál­ja gipsz­ből; ci­ga­ret­tá­zik, ami na­gyon rit­ka; ba­ju­szo­san néz ránk, a hí­res fe­ke­te-fe­hér ing­ben; s a vé­gén, fá­rad­tan ej­ti nagy erős ke­zét az ölé­be. „Át­dol­goz­tam az éle­te­met!” – mond­ja te­kin­te­te.

Kö­szö­net il­le­ti a Kol­ler Ga­lé­ri­át, ami­ért az ér­ték­őr­zés fel­ada­tá­ra is vál­lal­ko­zik.

Egy nagy ma­gyar szob­rász vég­leg ha­za­tért. Meg­pi­hen­ni. Vár­ja, hogy föl­fe­dez­zék, vár­ja lá­to­ga­tó­it. A fi­a­ta­lo­kat, hogy el­mond­has­sa: ér­de­mes dol­goz­ni, te­rem­te­ni – nem re­mény­te­len az élet!

Feny­ve­si Fé­lix La­jos