A vasárnap igéje

AD­VENT 4. VA­SÁR­NAP­JA – ZSOLT 100,1–5

Jó len­ne va­la­mi frap­páns, egye­di, meg­ra­ga­dó. Egy kez­dő­mon­dat, amely ki­emel az át­la­gos­ból, fel­kel­ti a fi­gyel­met és el­in­dít­ja a gon­do­la­tok so­rát, hogy az­tán kö­ze­lebb vi­gyen ah­hoz, amit így ne­ve­zünk: „öröm”. Hi­szen most gyújt­juk meg ad­ven­ti ko­szo­rúnk utol­só gyer­tyá­ját, amely hir­de­ti, hogy kö­ze­led­nek a ka­rá­csony öröm­te­li nap­jai.

Rá­néz­tem te­hát az egyik ked­venc in­ter­ne­tes idé­zet­gyűj­te­mé­nyem lap­ja­i­ra, ahol annyi jó gon­do­la­tot ta­lál­tam már, és biz­tos vol­tam ben­ne, hogy na­gyon sok le­he­tő­ség kö­zül vá­laszt­ha­tok majd. Be­gé­pel­tem te­hát a ke­re­sett szót: „öröm”. „Amit sze­ret­tél vol­na, nem ta­lál­ha­tó” – szólt a rö­vid, fél­re­ért­he­tet­len vá­lasz. Már majd­nem új ke­re­sés­be kezd­tem egy má­sik hon­la­pon, ami­kor meg­ál­lí­tott a fel­is­me­rés, hogy eb­ben a vá­rat­lan, min­den iro­dal­mi­sá­got nél­kü­lö­ző köz­lés­ben még­is ott van va­la­mi, ami jel­le­mez min­ket a te­kin­tet­ben, aho­gyan az öröm­ről gon­dol­ko­dunk.

„Amit sze­ret­tél vol­na, nem ta­lál­ha­tó.” Mennyi­re ma­gunk­ra is­mer­he­tünk, ün­nep­re ké­szül­ve, el­vá­rá­sa­ink, te­en­dő­ink, vá­gya­ink kö­zött. Igen, gyak­ran ki­de­rül, hogy amit ke­re­sünk, ami­re vá­gyunk, az nin­csen, le­het, hogy ab­ban a for­má­ban, aho­gyan sze­ret­nénk, nem is volt, és nem is lesz so­ha.

De van va­la­mi más. Va­la­mi, ami öröm­re han­gol, ün­nep­re ké­szít, és füg­get­len az em­ber­től. Nem zár­ja ke­re­tek kö­zé idő, tér, lel­ki- és fi­zi­kai ál­la­pot, sem anya­gi hely­zet vagy más kö­rül­mé­nyek.

„Uj­jong­ja­tok az Úr előtt!” – szó­lít fel a zsol­tá­ros. A fel­szó­lí­tás mö­gött pe­dig ott a ki nem mon­dott kér­dés: va­ló­ban igaz, hogy örö­münk csak ak­kor le­het tel­jes, ha azok a fel­té­te­lek, amelyeket ma­gunk ál­lí­tot­tunk fel, tel­je­sül­nek, és nem is akár­ho­gyan, ha­nem le­he­tő­leg ma­ra­dék­ta­la­nul?

Vár min­ket a le­he­tő­ség, ün­nep előtt és ün­nep alatt. A ke­resz­té­nyek ka­rá­cso­nyá­nak a kö­zép­pont­ja és lé­nye­ge, hogy az em­ber­ré lett Is­ten és az Is­ten-hi­ány­tól szen­ve­dő em­ber vég­re ta­lál­koz­hat, va­ló­sá­gos kö­zös­ség­re lép­het. Eb­ben a kö­zös­ség­ben az em­ber át­él­he­ti az Is­ten­hez tar­to­zás és ben­ne az egy­más­sal va­ló össze­tar­to­zás örö­mét, a gyó­gyu­lás örö­mét.

Az öröm­uj­jon­gás az ere­de­ti szö­veg­ben azt a ké­pet idé­zi fel, ami­kor a nép ta­lál­ko­zik ural­ko­dó­já­val, és fel­is­mer­ve őt, ün­nep­lés­ben tör ki. Mint ami­kor va­la­ki fel­is­me­ri azt, aki­vel sze­re­tet­kö­te­lé­k fű­zi össze, és meg­örül ne­ki. Nem tud nem ra­gyog­ni, nem ki­ál­ta­ni, nem kö­zel men­ni, nem meg­szó­lí­ta­ni. Ez az a pil­la­nat, ami­kor az egy­más­hoz tar­to­zók ta­lál­koz­nak. Így ta­lál­ko­zik Is­ten és em­ber.

Gyak­ran ne­vez­zük a ka­rá­csonyt a „sze­re­tet ün­ne­pé­nek”, ami így is van, Is­ten em­ber­sze­re­te­té­nek az ün­ne­pe. Er­re ké­szü­lünk. Ma ta­lán ép­pen az­zal, hogy fe­lül­vizs­gál­juk az el­vá­rá­sa­in­kat és azo­kat a mér­cé­in­ket, ame­lyek­kel va­la­mit tö­ké­le­tes­nek, bol­do­gí­tó­nak, jó­nak mi­nő­sí­tünk, vagy ép­pen hi­á­nyos­nak, nem meg­fe­le­lő­nek vagy egye­ne­sen rossz­nak. A mér­cé­in­ket, ame­lyek­kel gyak­ran ép­pen an­nak a le­he­tő­sé­gé­től foszt­juk meg ma­gun­kat, hogy az örö­münk tel­jes­sé le­gyen.

Ezt a zsol­tárt – a 15. és a 24. zsol­tár­ral együtt – ak­kor éne­kel­ték, ami­kor az or­szág kü­lön­bö­ző ré­sze­i­ről ér­ke­zett za­rán­do­kok be­vo­nul­tak a je­ru­zsá­le­mi temp­lom­ba. A már bent lé­vők és az aj­tó előtt ál­lók a zsol­tár so­ra­it fel­vált­va éne­kel­ve mint­egy pár­be­szé­det foly­tat­tak egy­más­sal. A ka­pu előtt ál­lók aj­ká­ról a há­la sza­va hal­lat­szott, hogy mi­lyen jó meg­ér­kez­ni Is­ten há­zá­ba, mi­lyen jó az ő kö­ze­lé­ben len­ni. Az ud­var­ról pe­dig meg­szó­lalt a meg­erő­sí­tés hang­ja: „Men­je­tek be ka­pu­in há­la­ének­kel, ud­va­ra­i­ba di­csé­ret­tel!”

Is­ten ka­put tárt a né­pé­nek Jé­zus Krisz­tus­ban, és ez a ka­pu nyit­va van. Azért van nyit­va, „mert jó az Úr, örök­ké tart sze­re­te­te, és hű­sé­ge nem­ze­dék­ről nem­ze­dék­re”. Hű­sé­ge sza­va­hi­he­tő­sé­get, meg­bíz­ha­tó­sá­got je­lent. A meg­ígért Mes­si­ás meg­ér­ke­zett.

El­kép­zel­he­tő, hogy az idei ka­rá­cso­nyunk nem lesz min­den rész­le­té­ben tö­ké­le­tes. Még­is ott lesz ben­ne a ta­lál­ko­zás örö­me, a fel­is­me­rés örö­me, az Is­ten­hez tar­to­zás örö­me. Ha ezt meg­lát­juk, ta­lán már nem is olyan fon­tos az, amit ter­vez­tünk, amit akar­tunk, amit meg­tet­tünk az ün­ne­pért – és meg­ért­jük azt, amit Is­ten ter­ve­zett, akart, cse­le­ke­dett és ké­szí­tett el, és ami fe­lül­múl­ja még a leg­me­ré­szebb ál­ma­in­kat is!

Ezért ne­künk szól ma a zsol­tá­ros fel­hí­vá­sa: „Uj­jong­ja­tok az Úr előtt!”

Tú­ri Krisz­ti­na