Élő víz

If­jú­ko­ri ba­rá­tom utál­ta a ka­rá­csonyt. És min­den más ün­ne­pet. Azt mond­ta, nem haj­lan­dó a nap­tár pa­ran­csá­ra örül­ni, sze­ret­ni, ki­bé­kül­ni, fel­tá­mad­ni, új éle­tet kez­de­ni. In­kább bár­mi­kor és őszin­tén, mint kép­mu­ta­tó­an és kam­pány­sze­rű­en. Gya­ní­tom, so­kan van­nak, akik oszt­ják fenn­tar­tá­sa­it.

Szív­bé­li ba­rát­nőm mond­ta el fé­lel­me­it a na­pok­ban. Egye­dül van. Sú­lyos komp­ro­misszu­mok árán ün­ne­pel­het­ne ro­ko­na­i­val. Két rossz kö­zül mit vá­lasszon? Nyel­jen szent­es­te fo­lya­ma­to­san, vagy vá­lassza a ma­gá­nyos ka­rá­csonyt? Utób­bi­ról ször­nyű ta­pasz­ta­la­to­kat hor­doz az el­múlt év­ből. Fe­nye­ge­tő árny­ként éli meg a kö­ze­le­dő ka­rá­csonyt. Ha fi­gye­lem­be vesszük a komp­ro­misszu­mo­kat, a fé­lig-med­dig ka­rá­cso­nyo­kat, a több rossz kö­zül vá­lasz­tás kény­sze­rét, ak­kor az ő tá­bo­rá­ba töb­bé-ke­vés­bé bár­me­lyi­künk be­so­rol­ha­tó.

Szin­te ar­cul csap az óri­ás­pla­kát: Szan­di (Ré­ka/Kit­ti/Györ­gyi/Ad­ri) a … be­vá­sár­ló­köz­pon­tot vá­lasz­tot­ta, hogy tö­ké­le­tes le­gyen az ün­nep. Mi meg el­hisszük. Hogy az ün­nep­nek tö­ké­le­tes­nek kell len­nie. Óri­á­si vá­ra­ko­zást épí­tünk ki ma­gunk­ban, fo­lya­ma­to­san rossz a lel­ki­is­me­re­tünk, mert nem tu­dunk meg­ten­ni min­dent azért, hogy az ün­nep tö­ké­le­tes le­gyen. En­nek kö­vet­kez­té­ben mind­annyi­an annyi­ra ér­zé­ke­nyek, ide­ge­sek és se­bez­he­tő­ek le­szünk, hogy a leg­rosszabb pil­la­nat­ban bo­rít­juk rá va­la­ki­re összes rossz­ked­vün­ket – és tény­leg el­ront­juk az ün­ne­pet, hol­ott ez egy­ál­ta­lán nem lett vol­na szük­ség­sze­rű.

Nem kel­le­ne hin­nünk a pla­kát­nak. A tö­ké­le­tes ün­nep­nek sem, an­nak sem, hogy ezt ne­künk kö­te­les­sé­günk és le­he­tő­sé­günk meg­te­rem­te­ni. Hogy van­nak buk­dá­cso­lók és csil­la­gos ötö­sök „a ka­rá­csony tö­ké­le­tes­sé té­te­le” el­ne­ve­zé­sű tan­tárgy­ból. Nem sza­bad­na be­száll­nunk a cent­ri­fu­gá­ba, amely az őrü­le­tig pör­get, és a vé­gén csa­ló­dott vesz­te­sek­ként ki­köp.

Ha va­la­kik, ak­kor a ke­resz­té­nyek pro­fik az ün­ne­pek át­élé­sé­ben. Nem­csak azért, mert szá­munk­ra ün­ne­pek mér­föld­kö­vei jel­zik az év mú­lá­sát, ha­nem azért is, mert hi­tünk sze­rint az em­ber éle­te ün­nep­től ün­ne­pig ter­jed. Ami­kor Is­ten meg­te­rem­tet­te az em­bert, és ki­je­löl­te sze­re­pét a föl­dön (1Móz 1,28), ak­kor nem haj­szol­ta be­le az épp ki­je­lölt fel­adat meg­va­ló­sí­tá­sá­ba. Sőt nem en­ged­te, hogy azon­nal ne­ki­áll­jon meg­hó­dí­ta­ni a föl­det és ural­kod­ni a töb­bi élő­lé­nyen, vagy­is nem en­ged­te tel­jes gőz­zel be­le­ro­han­ni a mun­ká­ba és az al­ko­tás­ba, ha­nem éle­te – Is­ten­nel együtt – az ün­nep­pel kez­dő­dött. A meg­ál­dott és meg­szen­telt pi­he­nő­nap­pal, az ün­nep­nap­pal. Az em­ber te­hát leg­alább annyi­ra ün­nep­lés­re te­rem­te­tett, mint ar­ra, hogy húz­za a min­den­na­pok igá­ját. Sőt előbb ta­nult meg ün­ne­pel­ni, mint dol­goz­ni!

Ha pe­dig elő­rete­kin­tünk, ak­kor a Bib­li­á­ban nem­csak vi­lág­vé­gi jö­ven­dö­lé­se­ket ta­lá­lunk, el­pusz­tu­ló föld­ről, re­cseg­ve-ro­pog­va szét­hul­ló boly­gó­ról, tűz­vész­ről, ha­nem – és sok­kal in­kább – ar­ról, hogy min­de­nek vé­gén ün­nep vár­ja Is­ten gyer­me­ke­it. A Bá­rány me­nyeg­zői la­ko­má­ja (Jel 19,6–9).

Hi­tünk sze­rint te­hát Is­ten ün­ne­pé­ről ér­ke­zünk a vi­lág­ba, és Is­ten ün­ne­pe vár, ami­kor tá­vo­zunk. Azt is lát­juk, hogy egyi­ket sem mi „tesszük tö­ké­le­tes­sé”. Is­ten ren­de­zi szá­munk­ra. Ba­jo­san tud­tunk vol­na ten­ni va­la­mit ér­te a kez­de­tek­kor, és tel­je­sen fegy­ver­te­le­nek va­gyunk, ha a vé­get néz­zük. Az ün­nep­pel meg­aján­dé­koz­za Is­ten az em­bert. Azt az em­bert is, aki ér­té­kes por­ce­lá­nok­kal és ezüs­tök­kel, cso­dá­la­tos szín­har­mó­ni­á­ban te­rí­tet­te meg az asz­ta­lát, de azt az em­bert is, aki egye­dül tér ha­za szent­es­te a temp­lom­ból, és gyújt­ja meg a gyer­tyát azon a ka­rá­csony­fán, ame­lyet el nem mu­lasz­ta­na fel­ál­lí­ta­ni. Mert ez a fa hir­de­ti, hogy Is­ten kö­zel jön hoz­zánk, pont ab­ba a hely­zet­be, amely­ben ép­pen va­gyunk, és et­től, tő­le ün­nep az ün­nep.

Lu­kács evan­gé­li­u­mát az öröm evan­gé­li­u­má­nak is ne­ve­zik, mert nagy hang­súlyt kap ben­ne az ün­nep és az öröm. Van egy ki­emel­ke­dő fe­je­ze­te, a ti­zen­ötö­dik. Ez há­rom pél­da­tör­té­ne­tet tar­tal­maz az el­ve­szet­tek­ről. A bá­rány­ról, a drah­má­ról és a fi­ú­ról. Mind­há­rom tör­té­net ün­ne­pi la­ko­má­val vég­ző­dik. A pász­tor, a há­zi­asszony és az apa össze­hív­ja ro­ko­na­it, ba­rá­ta­it, és ün­ne­pi la­ko­mát ren­dez. Az el­ve­szett fiú ap­ja pe­dig egy pil­la­nat­ra ott­hagy­ja az ör­ven­de­ző­ket, hogy ki­men­jen az ud­var­ra, ah­hoz a fi­á­hoz, aki­nek bi­zo­nyos okok­ból ne­he­zé­re esik az ün­nep­lés. Ki­megy, és sze­lí­den meg­kér­di tő­le – ak­kor és ma is: ugye azért jössz ve­lünk ün­ne­pel­ni? Üre­sen áll a he­lyed. Nem te ké­szí­tet­ted, ha­nem az, aki mind­két fi­á­nak ün­ne­pet sze­rez.

Sza­bó­né Mát­rai Ma­ri­an­na