Keresztutak

A címben megfogalmazott állítás korántsem teljesen igaz. Tréfásan fogalmazott így Magnea Sverrisdottir, amikor a hazájában, Izlandon honos karácsonyi szokásokról kérdeztem. Erre a beszélgetésre még 2010 novemberében került sor Piliscsabán, egy nemzetközi női konferencián. Úgy vélem azonban, hogy az izlandi teológusnő szavai most is aktuálisak, különösen az új esztendő küszöbén, amikor olykor még a hívő emberek is aggodalommal telve tekintenek a holnap elé…

– Sokunk számára távolinak tűnő szigetországból érkezett. Bemutatná kicsit Izlandot?

– Elszigeteltségünket mi magunk is érzékeljük. Ahhoz, hogy Európa bármelyik pontjára eljuthassunk, bizony korán el kell indulnunk. A legtöbb repülőjárat hajnali fél négy és fél öt között indul Reykjavíkból, a fővárosunkból. El kell érniük a csatlakozást Svédországban vagy Dániában. Sokszor fel is merül bennünk a kérdés, hogy vajon Közép- vagy Dél-Európában egyáltalán tudnak-e rólunk.

– A közelmúltban azért kellőképpen megismerte a világ a szigetet: 2010 áprilisában az Eyjafjöll vulkán hamuja belepte majd egész Európát.

– Az a mókás, hogy mi Reykjavíkban szinte semmit sem érzékeltünk belőle. Szigetországunk a nyugati szelek övezetében fekszik, így a porból mi nem kaptunk semmit. Ragyogóan sütött a nap a város felett. A távolban ugyan láttunk sötétebb felhőket, de igazából csak a hírekből értesültünk arról, hogy lebénult a világ légi közlekedése. Furcsa érzés volt átélnünk, hogy egy ilyen jelentéktelen ország, mint a miénk, ahol a lakosság alig több mint 300 ezer főt számlál, mekkora galibát tudott okozni, természetesen önhibáján kívül. De valamit érzékelhettek más népek is abból a valóságból, amellyel mi naponta szembe kell, hogy nézzünk. Szigetünk ki van szolgáltatva a természet erőinek. Nemcsak lenyűgöző gejzíreink, hőforrásaink vannak, hanem veszélyekkel is kell számolnunk. A házakat Izlandon például eleve úgy kell építeni, hogy ellent tudjanak állni a gyakori földrengéseknek.

– A 2008–2009-es esztendőkben nemcsak a természet erői, hanem a pénzvilág csődje is megrázta országukat.

– Meg fogja lepni a válaszom: én ezt nem bánom. Természetesen trauma volt átélni, hogy egyik napról a másikra csődbe ment az ország. A lakosság nagy százaléka kifejezetten jómódban élt. A bankszektor virágzott. Megérte hiteleket felvenni autókra, egzotikus utazásokra, hiszen a biztos jövedelmekből könnyedén lehetett törleszteni az adósságot. Most sokan fulladnak bele felvett hiteleik visszafizetésébe. Nagyon sajnálom ezeket az embereket. Én magam is vissza kellett, hogy fogjam a kiadásaimat.

Nehéz időszak áll előttünk, amíg a gazdasági összeomlás után újra talpra állhatunk. Mégis azt mondom, nem volt hiábavaló ez a szenvedés. Szembesülniük kellett az izlandiaknak azzal, hogy az ember életében mi is az igazi érték. A jómódban ugyanis az ember könnyen megfeledkezik a valóban fontos dolgokról. Óriási lehetőség, ugyanakkor mérhetetlen felelősség is ez most az egyház számára. Izlandon szinte mindenki evangélikus. Államegyházként a születések, a halálozások alkalmával hivatalosan találkozunk az emberekkel. Eddig azonban kevesen jártak templomba, kisebbségben voltak azok, akik ápolták a kapcsolatot a gyülekezetekkel. Ez az elmúlt két évben megváltozott. Az emberek megkeresnek bennünket problémáikkal, kilátástalan helyzetükben tőlünk kérnek tanácsot. Vágy van bennük a transzcendens, vagyis az e világ feletti értékek iránt. Keresik azt a valakit, aki biztos alapja lehet az életüknek.

– Hol érzi az egyház szolgálatának a buktatóit?

– A hitelesség kérdésében. Ha Krisztus népe nem követi azt az értékrendet, amelyet szóval hirdet, akkor nemhogy alkalmatlan eszköze, hanem egyenesen gátja lesz annak, hogy az emberek Krisztushoz találjanak. Tagja vagyok egy tényfeltáró bizottságnak. A közelmúltban derült ki, hogy egy korábbi egyházi vezetőnk bizonyítottan molesztált, szexuálisan bántalmazott fiatal lányokat. Ez a botrány megrázta az izlandi közvéleményt. És most ennek az egy lelkésznek a sokáig takargatott bűnével azonosítják magát az egyházat. A tényfeltáró bizottság egyik feladata, hogy őszintén beszéljen a történtekről, kifejezze együttérzését az áldozatok felé. Legfőképpen azonban az a fontos, hogy kidolgozza azokat a működési szabályokat, amelyek megakadályozhatják, hogy ilyen ismét megtörténhessen.

– Ez a gyakorlatban mit jelent?

– Ifjúsági táborainkban például megszabtuk, hogy a férfi vezetőink milyen feltételekkel érintkezhetnek a leányokkal. De számtalan módon igyekszünk tenni azért, hogy egyházi dolgozóink szolgálataira ne vetülhessen a gyanú árnyéka sem.

– Végezetül elárulná, miért is mesélte mosolyogva, hogy Izlandon az ünnep huszonhat napon át tart?

– Tudja, mi tele vagyunk titkokkal. A téli éjszakákon nagy a sötét, a földből mindenfelé sejtelmes gőz árad. És természetesen a mélységben, a magaslatokon szellemek laknak… Ne ijedjen meg, nem tértem pogány hitre, csupán az ősi, izlandi mondavilágot idézem.

Nálunk karácsony ünnepe sem lehet mesék nélkül. Izlandon nem a Mikulás hozza az ajándékot, hanem Grýla tizenhárom fia. Ő sajnos gonosz tündér, de a gyermekei már kedves manócskák. Egyenként látogatják meg a gyerekeket, és minden este ajándékot hoznak. Első éjszaka, december 14-én Gully jön. Ő az egyetlen komisz manó, merthogy azoknak a csizmájába, akik rosszalkodtak, csoki helyett bizony burgonyát tesz. Huszonhat napig tart a móka, hiszen Gryla fiai ahogyan jönnek, úgy is térnek vissza egyenként a hegyekbe. Az utolsó manó visszatérése január hatodikára esik. Bizonyára a kereszténység befolyásolta az eredetileg pogány hagyományt, hogy a zárás épp vízkereszt ünnepére került.

Sok vidámság van ezekben a napokban. A manóknak tejet, kenyérmorzsákat kell kitenni, s mindez rendre el is fogy másnap reggelre. E rituálék azonban a félelemben gyökereznek: az emberek azért lakatták jól a manókat, hogy azok ne támadjanak ellenük. Így karácsony táján gyakran jut eszembe a betlehemi angyalok éneke: „Ne féljetek!” Micsoda üzenet hordozói lehetünk mi, keresztények! Eljött a világba az, aki megszabadíthat a félelmeinktől, aggodalmainktól.

B. Pintér Márta