Kultúrkörök

Valamikor november első napjaiban egy szerkesztőségi körkérdés címzettjeként felkértek, írjam meg röviden, mit gondolok az ajándékról, az ajándékozásról. A bizalommal a Credo című evangélikus folyóirat főszerkesztő asszonya tisztelt meg, Zászkaliczky Zsuzsannát és szerkesztői munkásságát – amelynek remek könyvek is köszönhetők – nagyra becsülöm. A kért írásokat a karácsonyra megjelenő számba tervezte, a hónap első felében minden időmet és figyelmemet elfoglalta egy nagy munka, így csak november 22-én tudtam megírni és elküldeni mondandómat, remélve, hogy még nem késtem el. Végül nem jelent meg az írásom, ám nem az én késésem miatt. De erről később.

Embernél szándék, ami Istennél ajándék – olvashatjuk Erdélyi János 1851-ben megjelent közmondásgyűjteményében. A népi okoskodás mintha a lekenyerezéssel társítaná az ajándékozást. Magam is hasonlóképpen gondolom botcsinálta lélekfigyelőként és felnőtt gyerekek apjaként, ha nem is a régi szólás értelme szerint. Az ember, természetéből fakadóan, azért ad kicsinek, nagynak, szülőnek, gyereknek, házastársnak, rokonnak és barátnak olyasmit ajándékba, amivel megörvendezteti, mert célja van vele. Nem öncélja, hanem célja, egészen pontosan: szándéka, ami a felsorolt „célszemélyekkel” való viszonyából következően csakis jó szándék lehet. A megajándékozott kisgyermek önfeledt öröme a csillogó karácsonyfa, az alatta lévő játék autó, baba, mackó láttán, az apa és a jó barát elégedett mosolya, amellyel a jól eltalált könyvet, a különleges bor palackját forgatja, a vágyott parfümöt megpillantó feleség megkönnyebbült sóhajtása annak is örömet szerez, akitől ajándékba kapta. A kisgyermekes szülők titkos önzése, hogy mindent megadhassanak nekik, amit ők nem kaptak, kaphattak meg a szüleiktől, a gyermekek felnőtté válásával szűnik meg. Vagy még akkor sem. A legszerencsésebb dolog, ami egy idősödő, révbe érkezett emberpárral történhet, az, hogy már végképp önzetlen ajándékokkal tehetik szebbé, jobbá a gyermekeik és más szeretteik életét.

Pár napra rá, hogy (nagyjából) ezt az írást elküldtem, kedves, de szomorú válasz érkezett a főszerkesztő asszonytól. Elpanaszolta: nagyon sokan visszamondták a felkérést, így nem tud kellő bőségű és minőségű írott anyagból válogatni, az ünnepi témához méltó összeállítást készíteni. Ha még az utolsó pillanatban befutna néhány írás, kitalál valamilyen megoldást – írta –, ha pedig nem, akkor ez is az egyike lesz hamvába holt ötleteinek.

Elszomorított a dolog. Az egyetlen, aminek örültem, hogy az én írásom, ha késve is, de még időben beérkezett, így nem rajtam múlt, hogy meghiúsult Zászkaliczky Zsuzsanna igazán szép és támogatásra méltó terve. Lenne okom szégyenkezni miatta, ha nem így történt volna, hiszen mindazok, akiket felkért – ha nem gondoltak is erre, amint a főszerkesztő asszony sem gondolhatott ilyet –, egy-egy rejtett ajándék, mégpedig karácsonyi ajándék elkészítésére kaptak rejtett megbízást. Igen, egy írás is lehet ajándék. Ajándék a címzettnek, ajándék az olvasónak. Korábban ez nekem sem jutott az eszembe, amikor szívesen elbíbelődtem a témával egy-két órácskát. Ilyesmit még úgysem kértek tőlem, hadd lám, mi jut eszembe róla, töprengjünk csak el egy kicsit a kérdésre adandó feleleten.

Néhány napja szép karácsonyi üdvözletet kaptam a Credo folyóirat nevében Zászkaliczky Zsuzsannától mindenféle jókívánsággal. Itt köszönöm meg, boldog, békés új esztendőt és áldást kívánva munkájára. Jó elképzelései ne maradjanak hamvába holt ötletek. De ahhoz, hogy ajándékká válhassanak, együtt gondolkodó társakra lesz szüksége.

Ludwig Emil