A hét témája

Ki hinné, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház (MEE) 2006-ban megválasztott országos felügyelőjével az Evangélikus Élet még nem készített interjút?! Ám valószínűleg nem azért lep meg sokakat e tény, mert a jegyzeteivel olvasóinkat is rendszeresen megtisztelő Prőhle Gergely megnyilatkozásairól természetesen rendre tudósítunk. Sokkal inkább azért, mert kétségkívül ő az a szekuláris médiában is gyakran megszólaló evangélikus vezető, akivel egyházi közegen kívül is legtöbbször „találkozhatunk”. És aki – mellesleg – nem is csupán idehaza (el)ismert. Miközben 2009-ben egy német világcég tanácsadójaként vehette át – úgy is, mint hazánk korábbi berlini nagykövete – a Német Szövetségi Köztársaság első osztályú Szövetségi Érdemkeresztjét (Bundesverdienstkreuz), ma éppúgy a Külügyminisztérium állományában dolgozik, mint az MEE országos felügyelőjévé történt beiktatásakor. Most éppen helyettes államtitkár.

– Szinte nincs olyan hónap, hogy ne találkoznánk egy-két egyházi eseményen, e régóta tervezett beszélgetésre mégis itt, a Külügyminisztérium Bem téri székházában sikerült csak sort keríteni. Legutóbb mikor töltött felügyelő úr egy teljes munkanapot az Üllői úti irodájában?

– Az országos felügyelőnek nem a munkahelye egyházunk országos irodája, ezért ott egy teljes munkanapot sohasem töltöttem. Az Üllői úton amolyan rajtaütésszerű felügyelői látogatásokat szoktam tenni, váltakozó szereplőkkel. Tekintettel elfoglaltságaim látványos növekedésére, ezek a látogatások az utóbbi időben kétségkívül megritkultak. Ugyanakkor az érdemi folyamatokat, döntéseket így is követni tudom, a hírek és álhírek pedig egyházon belül közismerten igen gyorsan terjednek.

– Talán nem én vagyok az egyetlen, aki őrzi azt a bemutatkozását, amely megválasztása előtt jelent meg az EvÉlet 2006. évi 10. számában. Ennek végén két olyan igeverset is idéz, melyek mintegy végigkísérték addigi élethelyzetein. Felügyelő úr emlékszik, melyik volt e két – páli levelekből származó – idézet?

– Most hirtelenjében csak az egyikre, mivel az esketési igénk is ez volt: „…akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…” (Róm 8,28)

– …a másik pedig 1Kor 10,12: „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” Ebben az összefüggésben szeretném személyessé tenni a kérdést: Prőhle Gergely mit gondol, országos felügyelőként sikerült-e „helytállnia”?

– Az ember életében mind az elesés, mind a helytállás folyamatosan jelen van, sok múlik az arányokon. Meg kell őszintén mondanom, számomra meglepő és fájdalmas tapasztalat volt, hogy a rendszerváltás előtti kórosan hierarchikus egyházhoz képest a jelenlegi evangélikus egyház mennyire kórosan ennek épp ellenkezője. Hogy a kétséget kizáróan egyházi közérdeket célzó püspöki vagy felügyelői kezdeményezésekkel szemben is milyen indokolatlan ellenállás tapasztalható. Hogy mennyire sikk semmibe venni a vezetői tekintélyt, a püspököt csak amolyan dísznek tekinteni, akinek esélye sincs arra, hogy bizonyos folyamatokba érdemben és főleg gyorsan beavatkozzék. Hosszan sorolhatnánk az elmúlt évek eseteit, melyek – bár sosem vontam kétségbe a Fabiny Tamás által a beszélgető egyházról mondottakat – számos eszmecsere, értekezlet, netán testvéri beszélgetés után sem oldódtak meg. Semmiképp sem szeretnék általánosítani, ám hogy ez a mentalitás súlyos gátja számos, a mai világban nélkülözhetetlen és egy szervezet életében kulcsfontosságú változásnak, abban bizonyos vagyok.

Mármost lehetséges, az én hiányosságom is, hogy ez a szemlélet engem váratlanul ért, és hogy érdemben ezen mindeddig nem voltunk s minden bizonnyal nem is leszünk képesek változtatni. A hatékonyság hiánya – nem tagadom – olykor okoz némi türelmetlenséget, ami az érintetteket sértheti. Ezt sajnálom, bántani senkit sem szeretnék.

Némi vigaszt nyújthat, hogy számos kezdeményezésem viszont megvalósult. Az úgynevezett Libra rendszer bevezetését már szolgálatom elején kezdeményeztem, mert a mai világban modern szervezetre és átlátható gazdálkodásra van szükség. Ez a vállalatirányítási szoftver ehhez nyújt hathatós segítséget. Szintén ennek a törekvésnek a jegyében szorgalmaztam magam is a stratégiai koncepció kidolgozását és az ennek szempontjai alapján véghezvitt közvélemény-kutatást. Azt gondolom, hogy ezek is fontos lépések ahhoz, hogy átgondolt legyen a működésünk, hogy egyháztörténetünk ne pusztán ad hoc döntések egymásutánjából álljon.

A Sztehlo-ösztöndíjat pedig azért kezdeményeztem, mert egyszerűen fontosnak tartom, hogy az egyház bizonyos dolgokra minden körülmények között költsön. Mindenféle gyülekezeti baj ellenére is legyenek olyan országos ügyek, amelyek mindenki számára fontosak. Ma már talán nem szorul magyarázatra, hogy az oktatás és a diakónia miért lehet az evangélikus egyháznak ma is kiemelt feladata. Márpedig az említett ösztöndíj egy „diakóniai ihletettségű” iskolaügy, hiszen ezzel egyházunk az elesettek, a rászoruló diákok felé fordul. Szóval azt gondolom, hogy ezekben az ügyekben sikerült helytállni, előrelépni.

– A törvényi leírás szerint az országos felügyelő elsődleges feladata – a mindenkori elnök-püspökkel együttműködve – az egyház szervezeti rendje feletti őrködés, az országos iroda általános felügyelete és az egyház képviselete… E három, egymással szoros összefüggésben lévő feladatkör ellátásában hol adódtak a legnagyobb nehézségek? Hol ütköztek ki leginkább a jelenlegi – Ön szerint újragondolást igénylő – egyházstruktúrából adódó kompetenciagondok?

– Régi meggyőződésem, hogy túl nagy a szervezet. Túl sok tagja van a zsinatnak, az országos presbitériumnak (OP), túl sok tagjuk van a bizottságoknak, és túl sok olyan szervezetet hozunk létre, amelynek később – részben anyagi források hiányában, részben emberi erőforrás híján – nem találjuk meg az igazi működési rendjét.

Érdemes lenne átgondolni, hogy miként lehetne – a parlament, illetve az önkormányzatok mintáját követve – egész egyszerűen megfelezni grémiumaink létszámát. Amire egyébként viszonylag egyszerűen lenne is lehetőség, hiszen a három kerületből való képviselet erre azért lehetőséget teremtene. A zsinat elnökeivel már egyeztettünk is erről, remélem, hogy a ciklus végéig ebből akár még törvénymódosítás is lehet.

Az országos iroda dolgáról nem egyszerű beszélni. Köztudott, hogy az előző igazgatóval, ifj. Hafenscher Károllyal mennyire szoros viszonyban voltam, vagyok. Az ő leváltása véleményem szerint nem volt átgondolt lépés, bár a kritika is olykor helyénvaló volt. Történt, ami történt. Ugyanakkor finoman szólva is sajátos gyümölcse egyházi törvényalkotásunknak, hogy az irodaigazgató a zsinat által választott tisztségviselő, ahelyett hogy a vele legszorosabban együttműködő országos presbitérium által pályáztatott vezető hivatalnok lenne. Mint az elnökség és az OP döntés-előkészítő hivatala, tevékenysége jogi, igazgatási jellegű. Vezetőinek, munkatársainak nincs reprezentációs feladatuk, ugyanakkor állandóan ügyelniük kell arra, hogy bármilyen döntési alternatívákat terjesztenek is a választott testületek elé, azok mindig megfeleljenek az egyházi és világi törvényeinknek. Nagyon nehéz és sok alázatot követelő feladat ez, hiszen tudomásul kell venni, hogy a választott testületek tagjai többségükben jó szándékú műkedvelők, akik nem tudnak, de – okkal – nem is akarnak elmélyedni a törvényi szabályozás útvesztőiben. Ilyenkor pedig sok türelemmel kell nekik, nekünk elmagyarázni, hogy egy mégoly nemes egyházvezetői elképzelés adott esetben miért irreális. Ezt tartással, az egyház vezetéséhez lojálisan megtenni nem könnyű.

Kákay István igazgató úrral korrekt munkakapcsolat alakult ki, de az irodán tapasztalható konfliktusok gyakran kezelhetetlennek tűntek, tűnnek, vagy radikális beavatkozást követeltek az országos presbitérium részéről. Jól jelzi a helyzet összetettségét, hogy a zsinat által szabott határidőhöz képest mióta húzódik az iroda működését tisztázó szabályrendelet végleges változatának OP elé terjesztése. Mivel már több, viszonylag nagy szervezetet irányítottam, tudom, hogy milyen nehéz feladat a szakmai kiválóság és az emberi – esetünkben: testvéri – viszonyok összehangolása. Egyházi közegben különösen fájó ennek hiánya. Különösen sajnálom, hogy ebben a kettősségben ellehetetlenült az igazgató úr és dr. Mekis Viktória igazgatóhelyettes munkakapcsolata, akinek pedig az egyházszervezet jogszerű működésével kapcsolatban rengeteget köszönhetünk.

– Lapunk karácsonyi számában közöltünk interjút egyházunk leköszönt elnök-püspökével, Ittzés Jánossal. Amikor elnöktársak lettek, sokan azt gondolták, hogy két ennyire különböző karakterű személyiség nehezen fog tudni együtt szolgálni. Amikor a valóság ennek ellenkezőjét bizonyította, akkor az „aggódók” számára az a feltételezés maradt, hogy az olyan kérdésekről, mint amilyen például a liturgiareform, valószínűleg inkább nem is konzultáltak… Ön hogyan ítéli meg együttműködésüket?

– Arra valóban kezdettől ügyeltem, hogy a kimondottan püspöki – avagy teológusi – kompetenciába tartozó ügyekbe ne szóljak bele. Ezt így tartottam helyesnek, ezért lett eredendően kitalálva a kettős vezetés. Másfelől tudatosan vállaltam fel olyan konfliktusokat, amelyeket jobb, ha olyan személy hordoz el, akinek nem a szószékről kell hitelesen megszólalnia.

Ittzés Jánossal maximálisan egyetértettünk ebben a „szereposztásban”. Így gyakran olyan ellentéteket is felvállaltam, amelyek eredetileg engem nem is foglalkoztattak igazán, de beláttam, hogy ugyanakkor nem szerencsés, ha azokkal az elnök-püspök – egyáltalán: egy lelkész – foglalkozik. Szerintem ez fontos eleme volt kettőnk jó együttműködésének. És hát azt azért lássuk be, hogy Ittzés János tiszteletet parancsoló – és éppen ezért olykor kellemetlennek is tűnő – elvi következetessége az evangélikus egyházban párját ritkítja. Egyikünk sem konfliktuskerülő típus, de a véleménykülönbségek nyílt megfogalmazása minden kapcsolatnak használ. Egyházon belül is.

A liturgiareformmal kapcsolatban talán csak annyit, hogy engem megdöbbentett az a megátalkodottság, ahogyan ez a vita zajlott. Én azt gondolom, hogy ha egyszer a liturgikus kérdések megválaszolása püspöki kompetencia, akkor lelkészi, gyülekezeti oldalról az egyetlen lehetséges reakció ennek a tudomásulvétele. Nem ez történt. Más kérdés persze, hogy szélesebb körű előkészítéssel megkímélhettük volna magunkat számos feszültségtől.

– 2008 nyarára készült el a Magyarországi Evangélikus Egyház tervezett stratégiájának első vitaanyaga. Ennek szempontjai alapján indult el az a közvélemény-kutatás, amelynek eredményei ezekben a hetekben látnak napvilágot. Sokakban ugyanakkor visszatetszést keltett, hogy a felmérés egyházunkról nem túl kedvező képet festő eredményeinek legelső áttekintésére egy világi sajtótermék, a Heti Világgazdaság kapott lehetőséget. A stratégiakészítés felügyeletével a zsinat – dr. Fabiny Tamás püspök mellett – az országos felügyelőt bízta meg, és – mint kiderült – a „szekuláris sajtónyilvánosságot” is Önök szorgalmazták. Miért is?

– A vizsgálatról a HVG-t megelőzően volt már fenn anyag egyházunk honlapján, az újságíró arra reagálva jelentkezett. Egyébként pedig azt gondolom, hogy a mai világban olyan, hogy „belső nyilvánosság” meg „külső nyilvánosság”, már nem létezik. Ugyanezt gondolom a tényfeltárással kapcsolatban is.

– Ugyanezt gondolta a WikiLeaks alapítója is – a külügyminisztériumokban azonban mintha másként vélekednének a nyilvánosság értelmezéséről…

– A mi esetünkben azért nem nehéz eldönteni, hogy az egyház külső megítélésének, hitelességének segített-e az, hogy akár a tényfeltárás, akár a szociológiai vizsgálat összefüggésében megpróbálunk szembenézni a saját múltunkkal és jelenünkkel. Nem hiszem, hogy ártalmas lenne elgondolkozni azon, hogy az evangélizációs összejövetelek és missziós hétvégék testvéri közössége alig változik, és csak igen ritkán nő. Vagy nem kellene végre legalább megpróbálni érdemben számszerűsíteni az egyházi munka eredményességét? Azért talán mégsem mellékes, hogy vasárnapról vasárnapra hányan ülnek a templomokban, illetve hogy mennyi egyházfenntartói járulék folyik be a kasszába. De éppen e lap hasábjain talán érdemes azt is megkérdezni, hogy vajon nem létezik-e más út is, mint hogy tudomásul vesszük az előfizetések számának folyamatos csökkenését, vagy hogy számos lelkészünk már-már büszke arra, hogy nem olvassa az egyház lapját? Ezek szomorú és olykor abszurd dolgok, amelyek egy világi szervezetben egyszerűen nem maradhatnának diszciplináris következmények nélkül. Épp a testvéri szeretet jegyében és nem annak ellenére érdemes erről beszélni.

– A stratégia vitaanyagának teljes címe így szól: „Élő kövek egyháza – az evangélikus megújulás stratégiája.” Az elmúlt évtized elején egy bizonyos Stratégiakutató Intézet már igyekezett meggyőzni egyházunk akkori vezetőit a stratégiakészítés fontosságáról. Abból az erőfeszítésből – emlékezetem szerint – még használható vitaanyag sem lett, nemhogy megújulás. Viszont már akkor is alapvető kérdésként fogalmazódott meg: eredményezhet-e ébredést az egyházban – „stratégia”?

– Egyházi beszélgetéseink – távlatos vagy kevésbé távlatos ügyekről – többnyire olyan dramaturgia jegyében zajlanak, hogy a beszélgetés felénél – hogy úgy mondjam: meccs közben – váltunk térfelet. Tehát amikor gazdasági ügyekről beszélünk, arról, hogy miként lehetne ezt vagy azt megvalósítani, akkor mindig akad egy-egy testvérünk, aki felteszi a kezét, és megkérdezi: „No, és az imádság ereje?”… Amikor pedig lelki dolgokról beszélgetünk, például arról, hogy miként kellene közösséget építeni, előbb-utóbb szintén felteszi valaki a kezét. Csak akkor meg azt kérdezi: „Na de, testvérek, miből lesz erre pénz?” Ez a meccs közbeni „térfélváltás” bevett egyházi dramaturgiai gyakorlat lett, amitől minden normális diskurzus kisiklik.

A stratégia esetében nem az az adekvát kérdés, hogy lesz-e ebből ébredés, mert a dolog természetéből fakadóan ezt nem tudjuk. Ezt érdemes a Jóistenre bízni. De feltehetjük úgy is a kérdést, hogy megteszünk-e minden tőlünk telhetőt annak érdekében, hogy ha jön az ébredés, akkor az minket megfelelő állapotban találjon, hogy kifeszített vitorlákkal tudjuk befogni a „szelet”. Így szerintem már a kérdés is helyesen van feltéve, és a válasz is ésszerűbb lehet.

Azt is rendre megkérdezik, hogy az egyház legfontosabb feladata-e a tényfeltárás. Erre egyetlen válasz adható: nem. Az egyháznak természetesen nem ez a legfontosabb feladata. De ahhoz, hogy az egyház hitelesen tudjon megszólalni egy olyan közegben, ahol még a rendszerváltás sem hozta el a vágyott erkölcsi megújulást, akkor azt mondom, hogy a tényfeltárás egy ilyen közegben igenis erősíti az egyház pozícióit. És adott esetben elveszi mindazok kenyerét, akik az egyház hiteltelenítésében érdekeltek.

– Az új esztendő legelső lapszámába szánt interjú esetében megkerülhetetlen a kérdés: a már említett témákon kívül melyek lesznek a 2011. év prioritásai felügyelői munkájában, illetőleg az egyházban?

– Azt még nem látjuk minden részletében, hogy a kormány pontosan mit is akar az egyházpolitikában. Nem tudjuk még azt sem, hogy az új alkotmány preambulumában milyen összefüggésben tétetik majd hivatkozás – már ha tétetik – a Jóistenre, a keresztény-zsidó értékrendre vagy a Szent Koronára. Eddig elég változatos kezdeményezéseket láttunk.

– Hinné az ember, hogy jelenlegi pozíciójában Prőhle Gergely jobban belelát a kormányzati szándékokba…

– Megkérdezni meg tudom azokat, akik ezzel a területtel foglalkoznak, de a helyzet az, hogy nem kapok tőlük sem sokkal egyértelműbb választ, mint bárki más az újságokból…

– Márpedig azt nyilván a szomszédos minisztériumokban is tudják, hogy Prőhle Gergely a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője…

– Tudják, persze. Jó is a viszony, ugyanakkor azt is látni kell, hogy nekünk – mint a legkisebb keresztény történelmi egyháznak – nagyon nem mindegy, miként fog viszonyulni a kormányzat a kisegyházakhoz. Van olyan politikai hagyomány, mely szerint Magyarországon csak a katolikus és a református egyháznak van közéleti jelentősége, esetleg befolyása. Nem lenne szerencsés, ha ehhez az elképzeléshez szeretne bárki is visszatérni.

– Keresztényként azért szabad legyen örülnöm annak, hogy istenfélő miniszterelnökünk van, s hogy a kormányzat részéről momentán szintén egy református testvérünk a felelőse az egyházakkal kapcsolatos ügyeknek… És mert a szóban forgó államtitkár „civilben” ráadásul lelkész, szeretném azt hinni, hogy fogja tudni, honnan kérjen bölcsességet…

– Mindez valóban örvendetes, és az egyházak számára különösen fontos fejlemény a korábbi időszakokhoz képest, bár az egyházügyek felelőse eddig is lelkész, ráadásul evangélikus volt. Az is örömteli dolog, hogy az egyházi intézmények fokozatosan visszakaphatják azokat a számvevőszék által is kimutatott összegeket, amelyeket az előző kormányok elmulasztottak folyósítani. De hogy azt is lássuk, hogy egyház és állam kapcsolatában milyen távlatos célok és szándékok vannak, a közjó iránti közös felelősség jegyében miképpen tudunk együttműködni adott esetben anélkül is, hogy permanensen a finanszírozásról beszélnénk, ott még nem tartunk. Az erről folytatandó egyeztetések fontos alkalmak lesznek az új évben. Egyházon belül pedig készülni kell a 2012-es tisztújításra is, amint ezt az elmúlt novemberi országos felügyelői konferencián már tematizáltuk.

– Mondana néhány szót felügyelő úr saját kormányzati, külügyminisztériumi munkájáról?

– Az Európai Unió tagországaival fenntartott kétoldalú kapcsolatok, valamint a sajtó-, a tudományos és kulturális kapcsolatok tartoznak a felügyeletem alá. Ezen belül a feladatok súlya nyilvánvalóan különböző. A balti államokkal való kapcsolatok például – bár nagyon fontosak – messze nem olyan jelentőségűek, mint mondjuk a szlovák–magyar vagy akár a magyar–lengyel viszonyból eredő feladatok. A nemzetpolitika ugyan átkerült a Miniszterelnökségre, illetve a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumba, mivel azonban a szomszédságpolitika a mi reszortunk, ezért a nemzetpolitikának is nálunk maradt az a része, amely a kétoldalú kapcsolatokat befolyásolja. Szlovák relációban nagyon érdekes kettősség, illetve egység ebben a kettősségben a felügyelői munkám. Kivételes helyzet egyszerre rálátni a kapcsolatok hazai egyházi, etnikai dimenziójára és a határon túli magyar kisebbségi dimenzióra. Azt gondolom, hogy ez a rálátás, ez a kettős perspektíva nem csupán kormányzati, hanem egyházi tisztségem számára is nagyon hasznos. Az pedig, hogy mindezt hazánk európai uniós elnökségének idején tehetem, a feladatot még izgalmasabbá teszi.

– Arról nem szólva, hogy felügyelő úr egyúttal a Maek, a Magyar Evangélikus Konferencia elnöke is…

– Őszintén be kell vallanunk, hogy a Maek nem az, ami lehetne, és nem is biztos, hogy egyházként nekünk valóban akkora a mozgásterünk, amekkorának elképzeljük. Bármily fontos volna nekünk is az, hogy a határon túli magyar anyanyelvű evangélikusokkal többet és hatékonyabban foglalkozzunk, be kell látnunk, hogy ezen a területen egyrészt nincsenek elégséges anyagi forrásaink, másrészt tényleg nem tudjuk olyan intenzitással ellátni e feladatot, ahogyan kellene. Nem véletlenül hoztuk létre a nyáron az ügyvezető elnöki funkciót, mert tudtam, hogy én magam sem fogok tudni eljutni minden egyes ülésre, összejövetelre, márpedig így nem fogom tudni érdemben előrébb vinni az ügyet.

– Elnök-püspöki beiktatását követően – immár a fasori gimnázium épületében – Ön is köszöntötte új elnöktársát. Míg azonban Gáncs Péter a békesség és a kegyelem létszükséglete mellett a bizalom fontosságát hangsúlyozta szolgálatukban, felügyelő úr a „kegyelem és békesség” megtapasztalásának reményét a „fegyelem és képesség” betartásának és betartatásának igényével egészítette ki. Miért érezte fontosnak megtenni ezt a hangsúlyeltolódásról tanúskodó kiegészítést ezen az ünnepi alkalmon?

– Azért tartottam fontosnak, mert régóta ismerjük egymást. Én nagyon nagyra tartom Péter püspök mély lelkiségét, szeretem odafordulását és fanyar humorát, de azt gondolom, hogy egy egyházvezetőnek, egy „episzkoposznak” olykor igenis szigorúan és fegyelmező erővel kell jelen lennie bizonyos helyzetekben. A püspök nemcsak lelki atya, hanem munkahelyi elöljáró is. A korábban említett „térfélváltás” ebben az összefüggésben is gyakran előfordul. Én tehát azért teszem oda a kegyelem és a békesség mellé a fegyelmet és a képességet, mert úgy gondolom, hogy a lelkiség mellől ezek sem nélkülözhetők. A képességeket pedig nem pusztán a szójáték miatt emlegettem. Mind az egyházi adminisztrációban, mind a lelkészi szolgálatban fontosnak tartom, hogy ki-ki a képességeinek megfelelő munkakörben dolgozhasson. Ez persze olykor szükségképp ellentmond egyes testületi döntéseknek. A képességek ismerete s az ennek megfelelő feladatkör meghatározása szintén fontos vezetői, püspöki feladat.

– A fasori tanteremben ezzel nem is szállt vitába senki, jóllehet Pál apostolt mintha azzal vigasztalta volna az Úr, hogy: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2Kor 12,9)

– Egy tágabb dimenzióban valóban elég. De egészen addig, amíg ebbe a tág dimenzióba kilépünk, a mindennapok küzdelmeinek megharcolásában a fegyelemre és a képességekre nagyon nagy szükség van. Az Efezusi levélben nem véletlenül beszél Pál fegyelemről és intésről. Azt gondolom, hogy ha manapság józanul tekintünk egyházunk helyzetére, megtartóképességére, missziós erejére vagy inkább ezek hiányára, szerteágazó intézményrendszerére, akkor az iktató prédikációhoz és az elnök-püspöki beköszöntőhöz fűzött kiegészítésem nem ünneprontás, csak szeretetteljes emlékeztető.

Nincs kétségem afelől, hogy Gáncs Péterrel is kiválóan együtt fogunk tudni működni, hiszen az egyházért viselt felelősség is közös. Mint ahogy közös minden testvérünkkel is. Az új évben ehhez kívánok mindnyájunknak sok „erőt az erőtlenségben”, lelkesedést, kérem Isten áldását!

Névjegy

Prőhle Gergely

Külügyminisztérium

EU kétoldalú kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár

Születési hely, idő: 1965-ben született Budapesten.

Végzettség: 1983-ban Németországban a Friedrich Schiller Egyetemen folytatott tanulmányokat. 1989-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán diplomázott magyar–német szakon. 1989-től 1990-ig a Hamburgi Egyetemen DAAD- (Deutscher Akademischer Austausch Dienst) ösztöndíjas. 1995-től 1998-ig a Posztgraduális Nemzetközi és Diplomáciai Tanulmányok Intézetének (BIGIS), majd 2006-tól 2009-ig az Andrássy Gyula Német Nyelvű Egyetem PhD-programjának hallgatója volt.