Élő víz

Állok a lépcső tetején, ő pedig lassan kapaszkodik felfelé. Aggódva figyelem, hogy vasárnapról vasárnapra egyre fáradtabban ér fel ide, az emeleti terembe, ahol az istentiszteletet tartjuk. Mindig vidám, kész a tréfára, pedig nagy fájdalmai lehetnek.

– Tudja, tisztelendő úr, az anyósom mindig rosszallóan nézte, hogy milyen mozgékony voltam, ide-oda pattogtam. Állandóan azt mondta: ne pattogj, édes lányom, neked most még a hét is páros szám, de majd eljön a negyvenedik, negyvenötödik év, aztán majd megállsz. Soha nem hittem neki.

Közben pajkosan mosolyog, hiszen az ember szeme nem öregszik. Vele mosolygok én is, szeretem a régi történeteket, de valami mégis kaparja a torkom. Talán azért, mert emlékszem én is azokra az időkre, amikor minden lépcsőt kettesével vettem, és már nem mindig tudom, hogy páros vagy páratlan szám-e a hét.

Mondhatnánk, hogy korunk kereszténységének karácsony helyett talán újra vízkereszt felé kellene fordulnia. De fel tudnánk-e éleszteni a régi bizonyságtételeket az Úr megjelenéséről és felvenni a porból megint ezt az ünnepet? Mert szívesen járunk mitologikus utakat, megyünk népi hagyományok őrizőivel, még a kereskedelem is tud vigasztalni, de a hír, hogy megjelent, összeilleszthetetlen valós sorsunkkal.

Nehezen kapaszkodunk fel életünk lépcsőin. Egyre inkább meseszerűnek tűnik minden világosságról szóló biztatás. Ráébredtünk a valóságra, hogy múlik a világosság, és közeleg az igazi éjszaka. Erről szól minden híradás, ahogy elnézzük napjaink változásait. Erről beszél a pénztárcánk, ezt hirdetik a világról szóló elemzések. Egyre többet járunk temetésre, megismerjük a kórházak fanyar hangulatát, lassulnak a léptek, és beszűkül a gondolat.

Az évről évre felidézett evangélium már alig látszik a sokféle máz alatt, ezért nem is fáj igazán. Vízkereszt nem ad kibúvót, karácsony – éppen kiüresedettsége miatt – igen. Összegyűlnek még az emlékek, de a valódi fény már nem több, mint a pislákoló karácsonyi gyertya. Mert múlik a világosság, és közeleg az igazi éjszaka.

Üres tekintetek merednek rám. Általában az ember nem erre számít, amikor a karácsonyt megemlíti gyerekek között. Igaz, most nem az ajándékokról van szó, akkor nagy a tülekedés, hanem arról, hogy minek az ünnepe ez. Gyakran ilyenkor is el szokott hangozni néhány változat a szeretet vagy a család ünnepe kínálatból. Most azonban teljes a tanácstalanság. Az óvoda, ahol vagyok, a város egyik legszegényebb, legelvadultabb területén áll. A gyerekek pedig fénytelenek. Kevés szót értenek, soha nem láttak még valódi állatokat, hiába beszélek nekik csillagokról, és legfőképpen soha nem ünnepeltek talán úgy igazán. Amikor azt mondom, Jézus születése, valaki visszakérdez. – Az ki?

Máskor az az érzésem, igen, innen jó kezdeni, ez a feladatom, innen kell elindulni, de most rám nehezedik a tapintható sötétség. Lesz-e erőm, időm, lehetőségem arra, hogy ünnepet gyújtsak ezekben az életekben?

János levele, amikor szeretetről beszél, az érintettségünket firtatja. Az ünnep utáni napokon olykor visszakérdezünk: milyen volt? Akik kudarcosan élték meg ezeket az időket, próbálják elterelni a témát, de sokan – szinte megkönnyebbülten – örömmel számolnak be a családi eseményekről. Azt ritkán kérdezzük meg, hogy a lelkekben mi történt. Jánost azonban éppen ez érdekli. Megérintett-e a valódi világosság? Ha szeretsz mindenkit magad körül, akkor elhiszem, ha nem, akkor nem.

Sokak abban az áldott állapotban élnek, hogy ez könnyű számukra, de köztünk vannak a sebeket hordozók, a sérelmet elszenvedők, a megalázottak, a kihasználtak és becsapottak. Számukra ez a fény bántó, túlságosan is vakító, túlságosan is számon kérő. Egyszer össze kellene gyűjteni az ünnep hazug mondatait. Igaza van Katona Klári régi dalának: „Itt állnak körben a gyermekek, / Kiáltanunk ezért nem lehet, / Miért zavarnánk pont mi meg / Ezt a legszentebb ünnepet?”

Tudunk-e ünnephordozók lenni egy sötét világ csüggedt embereiként egy sötét világ csüggedt emberei között?

Nem a Logodi utcában lakom, de ahogy kinézek az ablakon, éppen Kosztolányi emléktáblájára látok, itt is élt néhány évet. Nem „izgatta szívem negyven cigarettám”, más gépen kopácsolok, mint ő, és nincsenek látomásaim, de gyakran van úgy velem is, hogy nem tudok aludni. Ilyenkor az ember azt érzi, soha nem lesz reggel. Egy darabig forgolódik, aztán felkel, járkál, talán olvas valamit. Mindez csupán kicselezése a bénult időnek, az alig-alig előrelépő mutatók elleni lázadás.

Aztán mégis történik valami. Nem lehet pontosan megfogalmazni, hogyan kezdődik, váratlanul érkezik meg. Mintha nyújtózna egyet a széles sugárút, a semmiből emberek lépnek elő, akik már „Jó reggelt!”-et köszönnek, a háztetők kontúrjában elválik az ég a földtől, végül vidám zajongással kijön a szemközti házból a házmester, hogy lármás kukákat vonszoljon a járdaszélre. Elereszt az éjszaka félelme, a sötétség oszlik, valóság lesz a reggel. Ideje inni egy kávét.

„…igaz őbenne és tibennetek, hogy múlik a sötétség, és már fénylik az igazi világosság.” Jánosnak ez a mondata egyidejűleg megtisztelő, reményt adó és továbbvezető. A csoda nélkülünk jött létre. Vége a decembernek, vége karácsonynak: vízkereszt van. Már nem vártunk semmit. Már lemondtunk róla, túl fáradtak, túl kopottak, túl öregek voltunk hozzá. Minden varázslatot kiűztünk már szívünkből, szokványos panelekből álltak össze mondataink. Az ünnep mégis megtörtént. A reggel akkor érkezett el, amikor már nem is hittük.

Nem mi hoztuk létre, ő teremt újjá minket. Azzal biztat, hogy van bennünk közös. Ne félj rábukkanni magadban! Múlik már a sötétség, és felragyog a valódi, az igazi fény. Itt János azt a szót használja, amelyet Jézus mond magáról: én vagyok az út, az igazság és az élet. Letelepszik mellénk, és sötét, reménytelen, elrontott életünknek ezt mondja:

– Igaz tebenned is: múlik a sötétség, és már fénylik az igazi világosság.

Koczor Tamás