Az ünnep igéje

„Éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség.” Feltűnő, hogy Pál csupa profán dolgot jelöl meg a világosság gyümölcseként. Nem azt mondja, hogy a világosság gyümölcse a hit, a kegyesség, az Isten dolgaival való foglalatosság. Nem. „A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség.”

Ha valóban a világosság gyermekei alkotnák az egyházat, akkor az egyház életét a jóság, az igazság és az egyenesség jellemezné. Akkor az egyház a jóságos, igazságos, egyenes emberek közössége lenne. Akkor a hitről való beszéd, a kegyesség, az Isten dolgaival való foglalatosság soha nem a gonoszság, a hamisság és igazságtalanság, az alattomosság, a gerinctelenség és a tisztességtelenség takarójául szolgálna. Akkor mindezek távol állnának az egyház életétől. Akkor nemcsak feltételes módban, nemcsak elvárásként vagy kívánalomként beszélhetnénk az egyházban jóságról, igazságról, egyenességről, sőt beszélnünk sem kellene róla. Hiszen levegőért csak a fuldokló kiált, vízért csak a szomjazó könyörög. A jóság, az igazságosság, az egyenesség csak akkor lesz az igehirdetés tárgya, amikor az egyház létét nem ezek határozzák meg. És bennünket nem vigasztalhat, hogy már Pál apostol is beszélni kényszerült ezekről, mivel hiányukat tapasztalta, feltehetően nem csak az Efezusban élő gyülekezetben.

„Ítéljétek meg tehát, mi kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket. Mert amiket titokban tesznek, azokról még beszélni is szégyen, de mindaz, amit a világosság leleplez, nyilvánvalóvá lesz. Mert minden, ami nyilvánvalóvá lett, az világos.”

Az apostol nem arra buzdítja a gyülekezetet, hogy a világban uralkodó sötétséget ostorozza, hanem hogy a gyülekezeten belüli sötétség cselekedeteit leplezzék le. Mindazokat a tetteket, amelyek a jóság, az igazságosság, az egyenesség hiányából, sőt ellentétéből fakadnak.

„Ezért mondja: ťÉbredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.Ť” Mert leleplező szavaival csak az nem fogja még tovább növelni környezetében a sötétséget, aki valóban felébredt a bűn álmából, aki tényleg feltámadt a lelki halálból, és akin éppen ezért Krisztus jósága, igazsága, egyenessége mindenki számára láthatóan kiábrázolódik, akinek – a szó nem az ezotéria által lejáratott, hanem valódi értelmében – van Krisztus világosságának fényét és szeretetének melegét sugárzó „aurája”.

Az apostoli kor gyülekezeteit alaptalanul szoktuk idealizálni, hiszen – mint az apostoli levélirodalomból kitűnik – már az ősgyülekezetek sem igen bővölködtek a szó nem lejáratott értelmében „felébredt” keresztényekben. És tudjuk, Luther is arról panaszkodott a maga idejében, hogy „az igaz keresztény olyan ritka, mint a fehér holló”. A jelenkor egyházát és gyülekezeteit mindez mégsem mentheti fel.

A kérdés most már csak az, miként tehetünk eleget Pál felszólításának: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.” Lehet-e parancsszóra felébredni?

A testi álomból általában kétféleképpen ébredhetünk. Előbb-utóbb felébredünk magunktól is, ha már eléggé kialudtuk magunkat. De felébredhetünk külső zajra, vekker csörgésre, ébresztőt fújó trombitaszóra, felettesünk parancsoló hangjára vagy jobb esetben a minket költögető családtagunk szeretetteljes unszolására. A bűn lelki álmából azonban nem lehet magunkat kialudva, jóleső nyújtózkodások közepette felébredni. Ebből a halálos álomból csak az ébredhet föl, akit még idején felébresztenek. Ezért harsogja Pál apostol ma éppen a mi fülünkbe a riadót: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.”

Ám ennek a gyönyörű ígéretet hordozó, szeretetteljes ébresztőnek csak akkor és csak ott van eredménye, amikor és ahol Isten Lelke akarja. Ahol a Szentlélek nem csatlakozik az ébresztő szóhoz, ott a világban gúnyos kacagás a visszhangja, az egyházban pedig mogorván hangzik sokak szájából a válasz: „Mit kiabálsz? Én nem alszom! Én ébren vagyok” – , és akik ezt mondják, teszik tovább a sötétség cselekedeteit. Némelyek anélkül, hogy meggondolnák, szeretetlenül ítélkező szavaikkal – még ha azok igazak is – a sötétséget növelik ott, ahol világosságot szeretnének gyújtani. Mások meg nagyon is tudatosan, saját önző érdekeiket egyházi vagy gyülekezeti közérdeknek feltüntetve, másokon rágalmaikkal és egyéb tisztességtelen praktikáikkal átgázolva, gátlástalanul érvényesítik akaratukat, igénybe véve hozzá minden olyan eszközt, amely összeegyeztethetetlen a jósággal, az igazsággal és az egyenességgel. Tehetik, mert egyházunk – lelki értelemben – már nagyon régóta alvó egyház, gyülekezeteink – lelki értelemben – alvó gyülekezetek.

A narkotikummal előidézett álomból – egy kritikus pont után – többé nem lehetséges az ébredés. Igaz ez a bűn lelki narkotikuma által előidézett lelki álomra is. Akit nem ébresztenek föl a kellő időben, az halálba, örök halálba alussza magát. A tét tehát nem kicsi. A tét élet vagy halál. Élet vagy halál már itt a földön is, hiszen a kereszténység kétezer éves története során sokfelé tűntek el örökre a történelem süllyesztőjében olyan emberileg virágzónak ítélt gyülekezetek és egyházak, amelyek a lelki álomból nem tudtak idejében felébredni. Így aludták halálba magukat Egyiptom, Kis-Ázsia, Szíria első századokban meghatározó tekintélyű egyházai, és akkor a kereszténység keleti bástyáját, Bizáncot még nem is említettük. Földrajzi helyüket lassan ezer éve az iszlámnak kellett átengedniük.

Az alvó kereszténységnek hosszú távon ebben a világban sincs jövője, Isten eljövendő örök országában pedig nincs helye. Az európai és benne a magyarországi kereszténység talán már utolsó óráit éli kegyelmi idejének, amikor még az apostoli szó felriaszthatja halálos álmából: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.”

Véghelyi Antal