Keresztény szemmel

Hát mégis neki kell állni, és papírra, pontosabban a szövegszerkesztőbe kell vetni a soron következő írást! Pedig azt reméltem – biztosan tudom, a sorozat darabjait jegyző püspöktársakkal együtt –, hogy néhány kísérlettel sikerül végre meggyőznünk hetilapunk főszerkesztőjét: itt lenne az ideje lezárni a műfajában már eléggé korosnak számító – hiszen négy teljes évet megélt – Égtájoló sorozatot. De amint ez a mostani eredmény (?) is mutatja, ő győzött. S ráadásul még bizonyos értelemben a felelősséget is rám hárította. Ugyanis a nem egészen fél év múlva esedékes nyugdíjba menetelemmel érvelt. A szerkesztőség addig mindenképp szeretné életben tartani a püspöki publicisztikafolyamot. Hát ezért született meg ez az írás is, mutatva a sajtó (és képviselői) akaratérvényesítő képességét. De talán lesz valami haszna is; és ha itt-ott valami aktualizálásra utaló szándék is felfedezhető lenne benne – az nem a véletlen műve…

Amikor ma az új esztendőben először fordulhatok a kedves olvasókhoz, két fontos bibliai mondatot idézek. Mindkettő az Ótestamentumban található, Józsué könyvéből való. Az első a könyv elejéről, a második az utolsó fejezetéből. Az első Isten Józsuénak adott ígérete, a másik Józsué fogadalma: „Nem maradok el tőled, nem hagylak el.” (1,5c) – „De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” (24,15c) S mi minden van a két mondat között! Hiszen Józsué az, akire Mózes halála után Isten rábízta népe vezetését és azt, hogy legyen a honfoglalás küzdelmeinek hadvezére. Sikerek és kudarcok, győzelmek és vereségek s végül a sikeres honfoglalást lezáró – ma így mondhatnánk – alkotmányozó országgyűlés súlyos, jövőt meghatározó eseménye.

Nem akarom azonban eltitkolni a kedves olvasók, testvéreim elől, hogy az elsőként idézett mondatot kicsit önkényesen, bizonyos ellenpontozási szándékkal választottam ki. Ugyanis mielőtt e sorokba kezdtem volna, éppen befejeztem egy másik írást 2011 igéjéről – „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval! (Róm 12,21) – a Dunántúli Harangszó számára, és még mindig foglalkoztat újév ünnepének igehirdetési alapigéje (Mt 7,24–27), amelynek alapján magam is szolgáltam a győri Újtemplomban. S nem tagadhatom, most olyan igére vágyódtam, amelyben nincs felszólító mód, és nincs figyelmeztető szó a bizonyosan ránk törő szelekről és viharokról, hanem csak csendes bizonyosság Istenünk hűségéről. Így leltem rá Józs 1,5c-re. Építkezések és küzdelmek, harcok közben nem vágyálmokat kergetünk, és nem emberi ígérgetésekre építjük életünket. Reménységünk megingathatatlan alapja Isten hűsége. Erről tanúskodik Isten népének története, és erről tesz bizonyságot mindenki, aki a hit bátorságával Istenre meri bízni magát.

De miért olyan fontos számunkra Isten ígérete? Mindenekelőtt azért, mert ő mondja. S az teljességgel lehetetlen, hogy Isten hazudjon (Zsid 6,18). Előfordulhat ugyan, hogy az ember perelni kezd Istennel, mert betegségek, váratlan nehézségek közepette ez is megtörténhet, de az biztos, hogy őt hazugságon senki emberfia nem érheti.

Nem győzöm újra és újra elmondani, hogy azt különösen is szeretem Jézus Krisztusban, hogy amikor követésére elhívta tanítványait, nem ígért nekik fűt-fát, gondtalan életet, holtbiztosan sikeres vállalkozásokat, hanem nyíltan szólt a tanítványi élet megpróbáltatásairól, a kereszthordozásról. Amit azonban megígért, azt meg is adta, és adja ma is az őt szeretőknek: a bűnbocsánatot, a szív békességét és örömét, az ő eljövendő országának, az üdvösségnek a reménységét – s az ezekből fakadó hálás szeretetet, amely a világon egyedül képes arra, hogy emberek és közösségek életének bajaiban, feszültségeiben gyógyulást adjon. Még arra is képes, hogy a rosszat a jóval, vagyis Isten erejével legyőzze! Hát ezért olyan fontos, hogy ígéretet kaptunk arra, hogy nem marad el tőlünk, és nem hagy el bennünket.

De ne feledkezzünk el a másik mondatról sem, Józsué vallomásáról! Külön is figyelnünk kell a mondat kezdetére: „De én…” Ez annak az embernek a súlyos szava, aki sok mindent tapasztalt, népe tagjait és saját szívének gyengeségeit is jól ismeri, de főként ismeri és nem felejti el Isten hűségét. S ő, aki mindeddig kész volt hűségesen szolgálni népe javát Isten parancsa szerint, ezen a ponton egyértelműen fogalmaz: tudniillik – mondja a rábízott közösségnek – ha akartok, járhattok más úton, dönthettek másfajta világnézet, vallásos elképzelés alapján, hátat fordíthattok az ígéreteit hűségesen megtartó egy igaz Istennek, de én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!

Józsué hitvallása és példája ott és akkor segített, hogy a közösség helyes döntést hozzon. Vajon mai súlyos helyzetekben, amikor sokak szerint olyan nehéz az utak, lehetőségek között a jót választani, a helyes döntést meghozni, a mai Józsuék – ha vannak – segítenek-e közösségeiknek, hogy a szívekben és szájakon a jó válaszok megszülessenek?

Ittzés János