Keresztutak

Régészként és őstörténészként ismerik, de remek grafikus is volt, a Képzőművészeti Főiskolát is elvégezte, így nemcsak írt a távoli évszázadokról, de finom tónusú képeken mintegy föl is támasztotta őket. Elképzelésének summája, hogy mi, magyarok nem vagyunk egyedül, hanem úgyszólván egész Eurázsia részt vett néppé tömörödésünk folyamatában. Rokonai vagyunk sok-sok – múltban és jelenben is élő – népnek. Az elszigeteltség érzése helyett sikerült László Gyulának (1910–1998) kitágítani kapuinkat, megmozgatni fantáziánkat.

Nem tévedhetetlenül, de biztonsággal vezette olvasóit, hallgatóit az őskortól a honfoglalásig. Együtt látva akart gondolkodni, úgy, hogy szinte társai és segítői lettünk észrevétlenül. Okos, higgadt, szép munkákat adott ki a kezéből mindig, látva maga előtt a múltat is, a jövőt is.

Nem véletlenül tartotta életét vezérlő üzenetnek Babits írását (A magyar jellemről). Őt is a magyarság lényege érdekelte, az, ami benne sajátos és összetéveszthetetlen, ami mindentől megkülönbözteti. Hiszen a magyar kevert és állandóan keveredő nép István király óta, s egész bizonyosan az volt már azelőtt is… László Gyula évezredek homályában kutatott hosszú életében, azzal a szándékkal, hogy próbálja megfejteni: mi történt a honfoglaláskor? Valóban volt már itt a népünk előtte is?

Kivételes ajándéknak tartom, hogy többször is járhattam nála: könyvekkel, képekkel, tárgyakkal zsúfolt szoba-múzeumában. Még le sem ültem, már mondta is jellegzetes, fátyolos hangján: „A magyar nemzet legkeletibb törzséből, a székely népből származom.” És nem is feledte.

A legszebb, legszentebb feladatnak tartotta: beomlott, messzi évszázadokban bolyongani. Ősi népekről, őseinkről, eltűnt nemzetekről, kihalt nyelvekről beszélhetett. Töprenghetett öreg írógépe előtt és színes képei között. Tört cserepek. Töredékek. Csontdarabok a sírokból, gyöngyök, fülbevalók… Ilyen kevésből kellett dolgoznia László Gyulának. Mégis, minden apróságot, mondhatni porszemet összerakott, hogy összeillessze a homályló múltképeket.

Egy hosszabb beszélgetésben kérdezte: „Hol vannak a régiek mozdulatai? Sok olyan eltűnt, amire én még emlékszem. Nagyanyámat, édesanyámat még láttam fonni. Mára eltűnt az orsópörgetés…” És még mennyi minden! Csak amit én láttam, s most hirtelen eszembe jut: kasza kalapálása és fenése, a keresztfűrész, kenyérdagasztás, a magvetés, az ujjak fáradhatatlan tánca. Száz-százötven évnyit röppen vissza emlékezetünk. Mit mondhatunk őseinkről? A sztyeppi életről? A lovakról és a gyógyfüvekről? A szamojédokról és az obi-ugorokról?

Milyen jó, hogy élt egy fáradhatatlan ember, aki megírta krónikás hagyományainkat, visszarepített bennünket ezer esztendővel és a még távolabbi múltba! László Gyula szüntelenül hangoztatta: „Történhetett másként is. Nem kőbe vésett törvény a tudásunk, fel kell tenni bátran a kérdést: vajon nem történhetett-e másként is?”

És ami még nagyon fontos, amit Szent Lászlóval kapcsolatban fogalmazott meg: a győri herma nem csupán nemzeti történelmünk nagy családjának, az Árpádoknak s közöttük is László királynak feledhetetlen emléke, hanem az egész európai művészet egyik korai remekműve. Amit végül a mesterekről írt – „munkájukon a fej fenséges komolysága uralkodik” –, rá is illett.

Fenyvesi Félix Lajos