Cantate

Tudom, hogy mit kell tennem. Tudom, hogy miként kell élnem. De legfőképpen azt tudom, hogy amikor számvetést készítek, annyiszor, de annyiszor elbizonytalanodnak biztosnak tűnő mondataim. Tudom, hogy mit kellene tennem. Tudom, hogy miként kellene élnem. De nem sikerült, mert mást cselekedtem, mert más úton indultam, mert másban bíztam. A törvény, a Mózes által adatott ige kíméletlen, torzítás nélkül való tükröt tart elém, és én meglátom: hiába tudtam az élet rendjét, nem azt hittem, nem azt tettem.

Mégis, mindennek ellenére felzeng a bizalom éneke, amely egy egész élet imádságává válik. Honnan a ráhagyatkozásnak ez a bátorsága? Honnan az a merészség, hogy abba kapaszkodom, akinek annyiszor hátat fordítok, akinek kinyújtott, segítő kezét annyiszor ellököm, akinek hangját meghallva befogom a fülem? Nem saját bátorság ez, nem is a végső pontra jutott ember halálos szerencsejátéka: dupla vagy semmi. Ez a vízkereszti örömüzenet felemelő ereje: megjelent a kegyelem, mindenkinek.

Lehajolt az emberhez az Isten kegyelme. Nem szabott feltételeket, nem válogatott, nem zárt ki senkit. Jött, mert ez maradt az ember egyedüli lehetősége.

Az Isten emberre találása olyan távlatot nyitott, amely egy igazán emberhez méltó élet után még a mulandóság feletti győzelmet is felajánlja. Végre tudunk olyan dolgokért könyörögni, amelyekre igazán szükségünk van nekünk magunknak, de környezetünknek, az egész világnak is.

Az égi csillag tiszta fénye mutat rá arra, hogy elsősorban nem nagy emberi eszmékre, hanem a Szentlélek erejére van szükség. A világba érkezett Isten világosságában látjuk, hogy irigység és kevélység helyett az áldozatos szeretet és önzetlenség fog békét teremteni ember és ember között. A vízkereszti ragyogásban lesznek vállalhatatlanná szavaink és tetteink, amelyek könnyűnek találtatnak az igazság és a tisztesség mérlegén. Életünk zsinórmértéke – „amint szól az Úr törvénye” – sokszor irgalmatlan nehezet, bukást hozót parancsol. De szívünkben felragyog a remény, hogy az irgalom mindig felemel, és a bukás után újra lehet kezdeni.

Az ének egyszerű, erős hite a végére visszatér a kezdő sorok Istenre hagyatkozó felkiáltásához. A Szentháromság megjelenése olyan, mint egy liturgikus forma a gyülekezet istentiszteletében: az Atya, Fiú, Szentlélek nevében vagyunk együtt. De itt már az élet-istentiszteletet fejezi ki az éneklő ember szava: a bölcsőtől a koporsóig a Szentháromság teljessége hordoz, mert ő adott életet, ő váltott meg, és ő nyitotta rá szememet erre a csodára.

Ördög Endre