A hét témája

Naptárunk lapjain alig találunk különösebb és szebb ünnepet, mint a magyar kultúra napját. Kölcsey Ferenc Himnuszának a megszületésére emlékezünk ilyenkor. Arra a boldog napra, amikor 1823-ban kelet-magyarországi birtokán egy nagy álmokat szövő köznemes letisztázta versét. A szakadó hó ezüst függönye mögött – január 22-én – pontot tett kézirata végére.

Amikor Kölcsey papírra vetette Himnuszát, még távol állt a politikai küzdelmektől, nem kapott mély sebeket honfitársaitól. Két év múlva szemtanúja volt a nemzet ébredésének, s a megújulás láza kiragadta csendes magányából. Megyei aljegyző, 1832-ben a pozsonyi országgyűlés egyik követe, a reformpárt vezére. Tehetetlenül kellett néznie, mint erősödik a reakció, elkobozza a szólásszabadságot, perbe fogja Wesselényit és Kossuthot…

Bizonyára nem gondolt a régi napra s arra, hogy a magyar nép zivataros századairól írt költeménye súlyos emlékeztető lesz, Istenhez fohászkodó zsoltár, bizakodó imádság a jövőben. Arra, hogy sokat szenvedett nemzete úgy dönt, ezt énekli együtt, ha életéről, gondjairól kell töprengenie, városokban ünnepelnie, iskolákban, apró templomokban, mindenütt.

A Himnusz születésnapján számomra az elmúlt tíz évben az örömbe bánat is vegyült. Keserűség amiatt, hogy a vers ismerete ma már nem kötelező, elég tudniuk az első nyolc sort a középiskolásoknak. A nemzetellenes politika szinte nem éneklésre buzdított, nehogy kiejtsük az „Istent” és a „magyart”.

És a kultúra? Van. Létezik, de alig jön szóba, mint irányító elv, közösséget teremtő és összetartó erő. A magyar kultúra napján keseregjünk? Törődjünk bele a nem szűnő gáncsoskodásba? Nem. Figyeljünk a távoli kis falvakra: öregek és fiatalok a kórusban, kicsit falsul és hosszasan, boldogan dalolnak. Máshol a könyvtárszobában kicsinyek mesét játszanak, az egész évben bezárt apró kápolnában fölzeng a most felújított orgona…

A legtöbb helyen az országban művelik a kultúrát! Élik és éltetik. Egymás kezét fogva imádkoznak emberek kis közösségekben, és énekelnek. Egymás szemébe néznek, és biztató szeretet van tekintetükben.

Ezért gyönyörű ez az ünnep, így, megtöltve lélekemelő dolgokkal. Kép, szó és zene ragyogja be az egész napot. Régi századok üzennek. Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady, Weöres Sándor… Nagy László verse szól nem múló zengéssel: „Adjon az Isten / szerencsét, / szerelmet, forró / kemencét, / üres vékámba / gabonát, / árva kezembe / parolát, / lámpámba lángot, / ne kelljen / korán az ágyra / hevernem, / kérdésre választ / ő küldjön, / hogy hitem széjjel / ne düljön, / adjon az Isten / fényeket, / temetők helyett / életet – / nekem a kérés / nagy szégyen, / adjon úgyis, ha / nem kérem.”

Fenyvesi Félix Lajos