A vasárnap igéje

Káin és Ábel történetében így szólt Isten Káinhoz: „…nem bűn van-e az ajtó előtt, mint leselkedő állat, amely hatalmába akar keríteni, s amelyen uralkodnod kell?” (1Móz 4,7; katolikus fordítás)

Mi az a sajátos bűn, amely mindig ajtónk előtt leselkedik, és arra ösztönöz, hogy ne cselekedjük az igazságot? Talán az önközpontúság. Ha önközpontú vagyok, hátat fordítottam Istennek, és azt hiszem, hogy egyedül én létezem, és én vagyok „isten”. Valóban, mint leselkedő állat akar bennünket kézben tartani ez a sajátos nyavalya. Az ösztönös ember betegsége ez, aki nem akar Isten képe lenni. Mert Isten szeretetközösség, és ő az Igazság. Mindenki hamis, hazug, ha nem ennek a szeretetközösségnek megjelenítője, illetve ha nem erre törekszik. Tehát szeressük egymást!

Igen! Szívesen szeretném a másikat, de ez a fránya önközpontúság csak ugat a szívemben a másikkal, a többiekkel szemben, hogy „én, én, én”. Miként uralkodhatom önközpontúságom fölött?

Kérdezzük meg Jézust: te mit tennél?

Megdöbbenve látom Lukács evangéliumában, hogy már a kezdetek kezdetén, vagyis a nyilvános működését megelőző negyvennapos pusztai böjtölése és imája közben is többször kísérti őt a gonosz, hogy forduljon el az atyai akarattól, és önközpontú vágyainak engedelmeskedjen. Tételesen a hatalomvágynak, a dicsőségvágynak és a birtoklási vágynak. Nemde ez lehetett Káin bűne is? Nagyobb akart lenni, mint Ábel, jobb és szebb. És én is mindent szeretnék magamnak megszerezni, legalábbis ami nagyobb presztízst jelent. És természetesen az elsőbbséget akarom, a hatalmat.

Lassan lelepleződünk. Az ösztönös állat az ajtó előtt alig várja, hogy nem a teremtésből eredő, Istentől idegen vágyaink uraljanak bennünket: a javak megosztásával szemben a birtoklás, a dicsőítéssel szemben a dicsőség hajszolása és a szolgálattal szemben a hatalomvágy.

Nincs olyan társadalmi réteg vagy csoport, ahol ez az „ősbűn” ne kísértene. A kisember hatalomvágya miben különbözik a diktátorétól? Semmiben. Fordított helyzetben ugyanúgy uralkodna, akin csak tud. A javak elosztásában, birtoklásában van különbség? Feneketlen az emberi „bendő”, mindent akar. És a becsvágy terén van különbség? Elég, ha megfigyelem reakcióimat, mikor a velem azonos státusban lévő elismerést kap.

Testvéri kapcsolatokban, férj és feleség között is közénk férkőzhet az önközpontúság. Vég nélkül sorolhatnánk azokat a helyzeteket, amelyekben biztosítani szeretnénk magunk számára a már meghódított területet.

És még a „legszentebb” helyeken és a „legszentebb” cselekedeteink közben is leleplezhetőek önközpontú törekvéseink. Mert mennyire fontos számunkra, hogy kinek a szolgálata tetszik jobban a közösségnek, a vezető lelkésznek. Mert mennyire nem elhanyagolható, hogy az istentiszteleten engem kértek-e fel valamilyen szolgálatra, vagy a másikat. És talán az Úrral együtt mi is megfigyelhetnénk csendben, hogy ki miként dobja adományát a perselybe, illetve ki miként imádkozik, rejtekben-e vagy nyilvánosan, az elismerés reményében.

Tehát ne tegyünk úgy, mint Káin! De mit tegyünk, hogy ne uralkodjon rajtunk ez a nyavalya?

Régi bölcs tanács, melyről a lelkiségi irodalom is sokat ír, az „ellenkormányzás” tanácsa. Ahogy a régiek mondják: „agere contra”, azaz „tégy ellene”. Vagyis tudatosan ellenkező irányú mozgást hajts végre. Az önközpontú késztetésekkel szemben engedd, hogy az Isten-központú, közösségközpontú késztetések mozgassanak.

Persze fennáll a veszélye, hogy az ellenkormányzás „túlkormányzás” lesz, és az út túloldalán lévő árokban kötünk ki. Vannak ugyanis, akik azt hiszik, hogy akkor kedvesek az Úr előtt, hogyha semmiféle egyéni gondolatot nem fogalmaznak meg, önmaguknak semmit meg nem engednek. Ezek azok a szolgalelkűek, akik azt hiszik, hogy akkor közösségiek és Isten-szeretők, ha saját karizmáikat és lelkiismeretük szavát is engedik asszimilálódni álközösségi eszmékbe, miközben teljes személyiségük megszűnik. (Sajnos elöljárói inspirációra ez az egyházakban is sokszor megtörténhet. Isten akaratára hivatkoznak, miközben önközpontú vágyaikat követik.)

Aki saját életében szeretné alkalmazni az „ellenkormányzást”, annak jó tudnia, hol vannak a gyenge pontjai. Aki általában túl sokat beszél, túl sokat iszik, túl sokat dolgozik, vagy túlságosan óvatos, annak olyan módon segít az ellenkormányzás, hogy inkább egy szóval kevesebbet mond, alkoholmentes italt iszik, eltölt egy napot munka nélkül, vagy megkockáztat egy őszinte kijelentést.

Mit tehetünk birtoklási vágyainkkal szemben? Először is mondjuk ki gondolatban a határozott nemet. „Nem csak kenyérrel…!”

A gazdag ifjú megbukott a vizsgán, mert túlságosan nagy vagyona volt. De ne felejtsük, mindig van utóvizsga-lehetőség is. Máté, a vámos, Zákeus, az adószedő is sokszor megbukott a vizsgán, végül mégis sikerült ellenkormányozniuk idegen vágyaikkal szemben, mert az Istennel való személyes barátság és az ő közössége végtelenül többet ér, mint a személytelen mammon birtoklása.

Mit tehetünk becsvágyunkkal szemben? Itt is egyértelmű a jézusi eligazítás: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Irigy vagyok? Legyek az első, aki megdicséri a másikat, elismerve képességeit, adottságait, eredményeit.

Mit tehetünk hatalmi vágyainkkal? Jézus a szolgálat hatalmára buzdít! „…aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgája”, mert ez az igazi ministeria.

Véget ér az ökumenikus imahét. Egy hétig próbáltuk kordában tartani egymással szemben megfogalmazott önközpontú érzéseinket, ítéleteinket. Isten azt kéri tőlünk, hogy uralkodjunk ezeken az érzéseken, amelyek egymás ellen fordítanának bennünket, keresztény/keresztyén testvéreket.

Egyébként is mit kér tőlünk? Azt, hogy szeressük egymást!

Szeressük egymást, és ebből ismerje fel a világ, hogy testvérek és Isten gyermekei vagyunk.

Így legyen!

Hofher József O. S. J.