Cantate

A 148. zsoltár alapján keletkezett ének – ahogy a zsoltár maga is – egyetlen nagy felszólítás a teremtő Isten dicséretére. Ha a vízkereszti időben sugárzó isteni fényesség tükrében tekintünk világunkra s benne saját magunkra, talán még inkább megértjük ennek az okát. Az ég magasától a tengerek mélyéig egyetlen olyan hely sincsen, amelyre ne terjedne ki Isten hatalma, s amelyet ne hatna át az általa alkotott rend. Bármerre nézünk, ott, ahol az emberi pusztítás még nem hagyott nyilvánvaló nyomot a teremtett világon, nap mint nap, sőt percről percre csodák történnek, amelyek nem az emberi elme teljesítményei, hanem Istennek a mi gondolatainknál magasabb gondolatai megvalósulásának csodái és bizonyságai.

Az égitestek, a természet jelenségei – tűz, hó, eső, szél, évszakok váltakozása –, az élővilág és mi, emberek mind-mind alkotórészei vagyunk annak a világnak, amelyre Isten a teremtés hajnalán azt mondta, hogy minden, amit teremtett, „igen jó”. Ő így tekintett a világra, amelyet létrehozott, s amelynek a működése részleteiben és egészében az ő alkotói bölcsességét dicséri. A zsoltár s szavaival énekünk arra biztat, hogy mi magunk is kapcsolódjunk be ebbe a magasztalásba.

S ennek a biztatásnak nem elég egyszer elhangoznia. Ezt ismételni kell: Áldjátok Istent, magasztaljátok, dicsérjétek nevét, zengjetek neki! Hiszen mi, emberek oly gyakran nem ezzel a látásmóddal tekintünk a világra. Sokkal inkább úgy, mint akik tudatában vannak felsőbbrendűségüknek, s ezért azt hiszik, hogy – a Teremtő dicsérete helyett – uralkodhatnak a teremtettségen. Sok minden elkerüli a figyelmünket, sokféle szépségről és csodáról lemaradunk, csupán azt keressük, hogy mi az, ami hasznos számunkra, amit felhasználhatunk, amiből profitálhatunk – és eközben oly gyakran visszafordíthatatlanul pusztítunk.

A vasárnap énekének bizonyságtétele és sürgető felszólítása visszahelyezhet bennünket valódi szerepünkbe. Annak a rég elfeledett tudásnak a birtokába juttathat, hogy minden, ami körülvesz minket, önmagában is érték. Működése tőlünk, emberektől függetlenül is része a nagy egésznek, elengedhetetlen tartozéka, színe a fennálló világnak, s ezért önmagában is istendicséret. Tehát minden, ami körülvesz bennünket, túlmutat önmagán, és a teremtő Istent állítja a világ s hitünk középpontjába.

Mert az, akinek parancsára létrejött a világ minden részlete, aki „rendelkezést adott, melytől nem térnek el” (Zsolt 148,6), képes bennünket, embereket is visszavezetni eredeti küldetésünkhöz, ahhoz az élethez, amelyet ő szánt nekünk. S ezért dicséri őt létével az ég, a föld és minden teremtmény.

Wagner Szilárd