Keresztutak

Mindenekelőtt a címet szeretném megmagyarázni, amelyben az elolvasott szót „tévesen olvasott, félreolvasott, hibásan olvasott” értelemben használom. Úgy gondolom, hogy egy néhány éve történt esemény leírása minden bizonnyal rávilágít arra, miért éppen ezt a szót választottam.

Ökumenikus istentiszteletre indultam otthonról, és néhány perccel a kezdés előtt érkeztem a templomba. Azt láttam, hogy a padokra mindenki elé egy A5-ös méretű kis „forgatókönyvet” helyeztek, amely (a prédikáció kivételével) szóról szóra tartalmazta az egész szertartás menetét, beleértve a szolgálattevők és a gyülekezet szövegeit, de az énekek is benne voltak kottával együtt. A gyülekezetnek szánt szöveg is elég terjedelmes volt, nem pusztán egy-egy „ámen” vagy rövid tőmondat.

A füzet eléggé vastag volt (legalább tíz oldal), így végigolvasni már nem maradt időm, ezért pusztán átlapozgattam: igényesen előállított, gondos munka volt, értettek a kiadványkészítő szoftverek használatához az alkotói.

Bevonultak a szolgálattevők és a meghívott vendégek: püspökök, esperesek, bíborosok, szuperintendensek, és elkezdődött az istentisztelet.

A szolgálattevők és a gyülekezet felváltva olvasták a „forgatókönyvet”. A gyülekezetnek olvasnia kellett a szolgálattevők szövegét is (magában) és fordítva, hiszen különben nem tudtak volna „belépni”. Én nem olvastam, mert ismeretlen szöveget nem tudok a sajátomként felolvasni, idegen szövegként viszont nem láttam értelmét részt venni az olvasásban. Így persze jobban hallottam, hogy szomszédaim milyen bakikat követtek el olvasás közben (nehéz dolog ismeretlen szöveget első látásra hibátlanul felolvasni). Bakiztak a szolgálattevők is, amin azért csodálkoztam, mert elvileg nekik lett volna módjuk felkészülni (legalábbis úgy képzelem). Azt, hogy az énekeket sem pontosan a leírtak szerint énekeltük, csak az vette észre, aki a kottát is figyelte.

A tévesztés persze mulatságos, ezért többen kuncogni is kezdtek a padokban, de amikor az egyik szolgálattevő egy mondatot úgy olvasott fel, hogy annak értelme pontosan az ellentéte volt a leírtnak (és nem is javította), akkor én is alig tudtam megtartani az alkalomhoz méltó (?) komolyság látszatát. Ezekhez pusztán adalék az, hogy a prédikációt is olvasták. Olyan volt az egész, mint egy színdarab első olvasópróbája. Talán nem is tévedtem olyan nagyot…

Azt gondolom, hogy az elmondottakkal a címet kellően megmagyaráztam, ezért ezzel a konkrét eseménnyel nem is kívánok tovább foglalkozni. Nyilván látjuk, hogy valójában nem istentiszteleten voltam, hanem csak az ökumenikus mozgalom egy istentiszteletnek látszó protokollrendezvényén (ha jól emlékszem, fogadás is volt utána).

Nem is említettem volna meg ezt az alkalmat, ha egyedi esetről lenne szó. Sajnos azonban egyre gyakrabban találkozom ehhez hasonló, bár ennyire azért nem groteszk „forgatókönyvekkel” különböző kiadványokban, de a gyakorlatban is, a templomokban.

Érdekes módon éppen a különleges alkalmakra készülnek különleges liturgiák, mintha az ünnepélyességet ezzel lehetne fokozni. Aggaszt, hogy nagyon sok ifjúsági rendezvény „forgatókönyve” került már a kezembe. Ez lesz a jövő: összejövünk, és a szereposztásnak megfelelően felolvassuk a szövegünket, majd hazatérünk azzal a tudattal, hogy istentiszteleten voltunk?

Vizsgáljuk csak meg a felolvasás szerepét az istentiszteleteken! Úgy gondolom, általános alapelv lehet az, hogy mások szavait olvassuk, a sajátjainkat nem. Így nem lehet megkérdőjelezni a felolvasás jogosságát az ige felolvasásakor és a közérdekű tájékoztatók alkalmával sem.

A prédikációról folytatott viták eredménye alapján úgy látom, hogy nagyjából mindenki egyetért azzal, hogy a prédikációkat nem kellene (nem lenne szabad) olvasni, de mi a helyzet az istentisztelet többi elemével? Biztos vagyok abban, hogy egy lelkész, aki rendszeresen tart istentiszteleteket, a liturgia szövegét előbb-utóbb megtanulja. Ennek ellenére nem tartom zavarónak, ha a liturgiát olvassa, hiszen nem a saját szavait mondja. Mit mondhatunk azonban az imádságról és az áldásosztásról?

Én nem tudok olvasva imádkozni, és azt hiszem, hogy más sem. Pedig hányszor láttam már, hogy a lelkész, mielőtt az oltár felé fordulna, felteszi a szemüvegét! Láttam azt is, amikor „imádkozás” közben a papírjait rendezgette (talán azért, nehogy kifelejtsen valamit). De akkor ő valóban imádkozik? Bemegy a „belső szobába”? Vagy csak úgy csinál, mintha imádkozna?…

A gyülekezet ilyenkor eléggé tanácstalan: mit kell tenni akkor, amikor a pap imádkozik? Nézzünk csak szét a templomban ilyenkor, vagy nézzük meg istentiszteletek felvételét a televízióban: a gyülekezet egy része maga elé néz, mások a papot figyelik, ismét mások „csak úgy” bámulnak. Nem hiszem, hogy imádkoznának.

Ha még a pap sem imádkozik valójában, akkor minek ez a színjáték? Kegyes közösségekben ezt úgy szokták mondani, hogy az ilyen imádság nemhogy az égig nem ér el, de a templom mennyezetéig sem jut. Az Úrtól tanult imádságot éppen azért kell jól megtanulnunk, hogy úgy tudjuk elmondani, mintha saját szavainkat mondanánk.

Áldást osztani általában nem szoktak felolvasva, de azért előfordul (például a bevezetőben említett alkalommal is). Nem hiszem, hogy felolvasva valóban lehetne áldást osztani. Sokkal inkább a ráolvasást juttatja eszembe.

Jogosan kérdezhetik most: valóban ilyen fontos az, hogy olvasnak valamit, vagy „fejből” mondják? Attól jobb lesz valami, ha „bemagolják”, és úgy adják elő? Nem hiszem. Csakhogy nem is ez a kérdés lényege! Sokkal fontosabb azt vizsgálnunk, hogy mennyi az őszinteség, és mennyi a képmutatás, mennyi az igaz és mennyi a hamis pillanat istentiszteleteinken.

Az élet nagy fordulópontjain rengeteg (kegyes) hazugság hangzik el a templomban is. Esküvőn: „Eljöttetek, hogy Isten áldását kérjétek közös utatokra”, holott csak a társadalmi konvencióknak szeretnének megfelelni. Keresztelőn: „Elhoztátok ezt a kisgyermeket, hogy Isten egyházának tagjává fogadja”, holott csak a nagymama örökös nyaggatásának szeretnének véget vetni. Temetéskor olyan halott testvérünk is igaz kereszténnyé válik, aki keresztelője óta meg sem fordult a gyülekezetben, áldozatos családapa lesz az, aki elhagyta családját, stb…

Istentiszteleteken vajon mi a helyzet? Nyilván elsősorban az istentisztelet résztvevőitől függ, de azért a liturgia szerepe sem elhanyagolható: minél több aktív közreműködést kívánunk meg a gyülekezet tagjaitól, annál több esélyt adunk a képmutatásra. Hányszor mondjuk: „Kérünk téged, hallgass meg minket!”, pedig arra sem emlékszünk, hogy a lelkész mit imádkozott előtte, vagy emlékszünk ugyan rá, de nem tudunk szívből egyetérteni az elhangzottakkal, esetleg meg is botránkoztatnak.

„Köszöntsétek egymást a béke jelével!” – mondja a pap, és nekem kezet kell fognom a mellettem ülő családtagjaimmal, akikkel sohasem üdvözöljük egymást ezen a módon, és akikkel már otthonról is mindig békében indulunk el. Vagy kezet kell fognom a mögöttem ülő idegennel, akinek a nevét sem tudom, és ha fél óra múlva az utcán szembejön, fel sem ismerem őt.

Nem képmutatás ez? Nem a liturgia szoktat hozzá a képmutatáshoz? Jézus Krisztus nem tanított nekünk „kultikus” cselekedeteket, és a mi egyházunkra nem is voltak ezek jellemzőek. Miért kezdenek elszaporodni?

Ha a gyülekezetet „kultikus” cselekedetekre szólítjuk fel, akkor magyarázzuk is meg ennek az értelmét (minden egyes alkalommal, hátha valaki még nem tudja), különben valóban képmutatás lesz, de emellett adjuk meg a lehetőséget azoknak, akik ebben nem tudnak jó szívvel részt venni, hogy szégyenérzet nélkül kimaradhassanak belőle!

Jézus halálában fontos szerepet játszottak a képmutató farizeusok és írástudók. Képmutatásunkkal, (kegyes) hazugságainkkal az egyház sírját ássuk.

Herényi István