Kultúrkörök

Hegedűs Endrét a zongorairodalom ismerőinek nem kell bemutatni. Játékát Európától az Egyesült Államokon át Japánig – ahol évekig vendégprofesszor volt – és azon túl is nagyra értékelik, nem is szólva hazai rajongóiról. Különösen Liszt-átiratok tolmácsolásával szerzett magának hírnevet. Az elmúlt harminc évben sokat tett azért, hogy a nagy zeneköltő életművét minél szélesebb körben meg- és elismerjék. Ezért kerestük fel őt először – hogy jobban megismerjük a Krisztus-oratórium, a Les préludes, a Mefisztó keringő, a Magyar rapszódiák alkotóját.

A főváros szélén falusias csönd, gyümölcsöskertek apró kunyhókkal. Lejtős út, éber kutyák. A keresett házat könnyű megtalálni: Kossuth-címer a falon, szél fújja a nemzeti zászlót, az autó visszapillantó tükrén is háromszínű szalag. A nagyszobában egymás mellett két zongora, rajta kották és kéziratok. A polcon, az ágyon, az asztalon könyvek, a sarokban komoly lejátszók, lemezek és kazetták százai. Halkan a weimari esztendők gyönyörű dallama szól, örvényes hangjai áttörnek évszázadokon, hogy újból üzenjenek…

– Január 22-én, a magyar kultúra napján nagy nyitókoncerttel indult az a rendezvénysorozat, amely Magyarországon és szerte a világon Liszt Ferencet köszönti. Elkezdődött a véget nem érő – ne is érjen véget – sorozat. Mert Lisztet mellőzött zeneszerzőnek érzem. Csodálatos művész, lélek- és emberbarát, teremtő alkotó. Engem gyerekkoromtól megragadott a Liszt-életrajzokban olvasható sok jótett! Egy zeneszerzőnek az a legszebb cselekedete, hogy gyönyörű hangokkal ajándékozza meg kortársait és a következő generációkat. Ha úgy tudja továbbadni a hangokat, amiket Istentől kapott, hogy az emberekben visszhangot vernek. Egyszerre van jelen a mulandóság és a törékenység, amint elhangzik a zene, a lélekben marad lenyomata.

– Liszt Ferenctől gazdag ajándékot kaptunk.

– Nagyon sokat adott. Művek ezreit. Évtizedeken keresztül napi három óra alvással beérte, és dolgozott… Állandóan úton volt, vitte a néma zongoráját, ami csak billentyűzetből állt, és azon gyakorlatoztatta az ujjait.

Az ajándékot, amelyet kaptunk tőle, legtöbbször természetesnek vesszük. Aki annyi pénzt keresett, mint ő, gazdagságot hagyhatott volna maga után. Ezzel szemben Liszt pénzszűkében volt: odaadta ezernyi nemes célra – aki hozzá fordult, soha nem távozott üres kézzel. Koncertezett a hadi árvák, a nyugdíjalapok javára, s mikor már nem bírta a hivatal packázásait, 1846-ban összezongorázta az első épületre valót, ahol zeneiskoláját megnyitotta.

– Kifogyhatatlan volt az ereje?

– „Leghíresebb” tette az önzetlen, minden akadályt legyűrő erőfeszítés, amivel Beethoven emlékszobrának elkészülését is segítette, az ünnepséget rendezte. A németek sajnálták rá a pénzt, majd amikor kész volt a terv, és ki volt tűzve az avatás napja, királyok, grófok, hercegek tolongtak, hogy a dísztribünön kapjanak helyet. Egyébként ennek a leírása megtalálható Alan Walker Liszt-könyvében. Sokszor elmondta: miután ingyen kapta a hangokat a Teremtőtől, ezért ingyen is adja tovább. A szónak abban az értelmében, hogy egész életében tanított, de tanítványaitól soha nem fogadott el pénzt. Persze valamiből meg kellett élnie, és voltaképpen nem nyomorgott, sőt egyszerű szemmel nézve szórta a pénzét. De mindig a jó ügy érdekében tette.

– Tekintélyt szerzett a zeneszerzőknek…

– A zenész rangját – ami Haydn idejében meglehetősen alacsony volt – magaslatokba emelte. Haydn az Esterházy hercegek szolgálatában töltve harminc évet nemcsak megkomponálta, betanította és előadta a zeneműveket, de utána fel is szolgált a vacsoránál. Ehhez képest Liszt Ferenc császároknak és királyoknak lehetett a társalkodója, megbecsült zenésze. Udvari karmester volt Weimarban. Kétszer is megsértette az orosz cárt, de emiatt egyszer sem görbült meg a haja szála sem. Igaz, hogy másodszor kiutasították az országból. Ez mutatja, mekkora rangra emelte a művészetet, azáltal, hogy megmutatta a zene mindenhatóságát és a lélek alapjaira mélységesen hatni képes erejét.

– Életrajzából mit emelhetünk ki?

– Doborjánban született 1811-ben. Elég korán fölismerve zenei tehetségét, édesapja bemutatta a bécsi és budapesti előkelőségeknek. Zongorajátékával elkápráztatta a közönséget, ösztöndíjat szavaztak meg neki. Később elmentek Párizsba. És tovább: Milánó, Velence, Róma, Győr, Sopron, Pest, Drezda, Lipcse, Weimar… Liszt Ferenc beutazta az egész művelt világot, hírnöke volt nemcsak saját muzsikájának, de a kortárs zenének is.

Gondoljunk bele, ki élt akkor! Chopin, Schumann, Mendelssohn; sokat köszönhetett neki Wagner is, hiszen megmentette az életét. Mikor 1830-ban aktív volt a forradalmakban, és a rendőrség halálra kereste, Liszt letagadta, hogy az ő házában bujkál. Nemcsak pátyolgatta, biztatta zeneszerzőtársait, rendszeresen játszotta is műveiket. Hosszú életet élt: 1811-től 1886-ig. Ez alatt emelkedett a legnagyobbak közé. A nagyvilágban ha magyar zeneszerzőt emlegetnek, akkor elsősorban Liszt Ferencre és Bartók Bélára gondolnak.

– Egyházi zenéjéről mit kell tudnunk?

– Ebben is óriási reformokat tervezett. Meglehetősen sok intrika, vargabetű után ez az álma csak részben teljesült.

– Hogyan hatott Önre Liszt élete és munkássága?

– Mindenben igyekeztem példaképemnek tekinteni. A zongorázásban, az emberi alapállásban, a hitben, kivéve egyben: a családi életében. Az nem sikerült neki. Túlságosan ellenállhatatlan személyiség volt. A már említett Alan Walker bizonyította, hogy életében harminchat hölgy játszott szerepet. De egyiket sem ő hódította meg. Igaz, hogy az a fajta romantikus hozzáállás, amely a kifejezést mindenek fölé helyezi, őt is elragadta a végletekig. Mindig észrevette, hogy rossz útra tévedt, és mindig megőrizte mély istenhitét. Évtizedekig járt a reggeli hatórás misére. A Ferenciek terén, a templomban van egy kis emléktábla, amely jelöli a helyét az első padban, ahol imádkozott. – Milyen érzés és feladat Liszt Ferencet játszani?

– Nagy kedvvel játszom a műveit, és fölfedezem újabb rejtett szépségeit. A mesterműveknek az a sajátságuk, hogy minél többet foglalkozik velük az ember, annál újabb és újabb dimenzióik mutatkoznak meg, addig nem gondolt, nem hallott értékeik. Lisztnek előkerülnek újabb hagyatékai könyvtárakból, padlásokról, és soha nincs vita a zenetudósok között. Két ütem eljátszása után fölismerhető, hogy az ő műve. Annyira egyedi, annyira megismételhetetlen személyiség, akinek zenéje az ég felé röpíti az embert.

– Miért van mégis idegenkedés a zenéjétől a hallgatók egy részében?

– Liszt interpretációjánál némelyek, különösen a zongoristák, a sok hang között nem látják a lényeget. A fákat játsszák, és nem látják az erdőt. Azt, hogy mennyire lelki tartalma van a sok száz és ezer hangnak. Megpróbálják gyorsan és hangosan lezongorázni. Miközben föl kellene emelni a lelkeket és észrevenni, hogy az ünnepeltnek milyen mélységű és magasságú muzsikája van. Tessék meghallgatni Krisztus-oratóriumát: utána az ember másképp megy haza. Ez a zseni ismérve. Hát legyünk büszkék és boldogok, hogy Liszt Ferenc a mienk, és ebben az évben mi is és az egész világ megmerítkezünk felséges zenéjében!

– Ön milyen hangversenyekkel köszönti a kétszáz éves mestert?

– Panaszkodhatnék az elmúlt nyolc évben tapasztalt teljes mellőzésről, de nem teszem. A magam csendesebb módján dolgozom. Feleségemmel, Hegedűs Katalin zongoraművésszel együtt tervezünk saját költségen a Művészetek Palotájában egy tartalmas estet. Április 11-én Liszt-szólóhangversenyt adok, ahol új CD-lemezem anyagát fogom játszani. November 29-én Liszt zongoraversenyei közül hármat: az esz-dúrt, az A-dúrt és a Haláltáncot szeretném együtt megszólaltatni…

Nagy örömömre meghívtak Új-Zélandra és Ausztráliába. Turnézhatok a közeljövőben Amerikában – bár ezek a meghívások a magyar zenei élettől teljesen függetlenek, úgy mondanám, hogy a Jóisten szerető kezének a nyomát viselve érkeztek hozzám. Keserűség és öröm van bennem. Meg kell tennünk a magunkét – én elsősorban imákkal teszem és azzal, hogy igyekszem a hallgatóknak ajándékozni a jót, a szépet.

Fenyvesi Félix Lajos