A hét témája

A január elején életbe lépett új magyar médiatörvényt – belföldön is, de különösen külföldön – sokan kritizálták. Az Evangélikus Élet német nyelvű – ünnepi lapszámainkban megjelenő – oldalának szerkesztője a napokban a Magyarországi Evangélikus Egyház (MEE) német nyelvű hírszolgálata (Deutschsprachiger Nachrichtendienst der ELKU) számára készített interjút dr. Fabiny Tamás püspökkel, az MEE külügyekért és médiamunkáért felelős püspökével.

– Az új magyarországi médiatörvénnyel kapcsolatosan nem feltétlenül világos a külföldiek számára, mennyivel vannak előbbre azzal, hogy megalkották ezt a törvényt. Meg tudná ezt világítani?

– A médiatörvény és a körülötte folyó vita jól mutatja Magyarország mai helyzetét. A rendszerváltásig nem beszélhettünk sajtószabadságról, hiszen a médiát a kommunista párt ellenőrizte. Akkor egyebek mellett a sajtószabadságért tüntettünk. Sosem fogom elfelejteni azt a csodálatos élményt, amikor 1989. március 15-én egy ismert magyar színész, Cserhalmi György az akkori ellenzék nevében jelképesen lefoglalta a Magyar Televíziót.

A rendszerváltás utáni években azonban annyi vita folyt a média körül, hogy nem született konszenzusos médiatörvény, hanem a gyakorlatban egyfajta vadkapitalizmus uralkodott. A hatalmuktól és főleg a gyors profitszerzéstől megszédült tulajdonosok és az ő érdekeiket kiszolgáló szerkesztők gyakran lábbal tiporták az emberi méltóságot, a nemzeti és keresztény értékeket, nem vették figyelembe a fogyatékosok és kisebbségek jogait, nem voltak tekintettel a gyermekek védelmére. A sportújságban a Bundesligáról szóló tudósítások mellett – gyakran még harsányabb betűkkel – szexuális szolgáltatásokat hirdettek, számos televízió hírműsorában tombolt a brutalitás.

Ezen a háttéren látszik, hogy mennyi pozitív előrelépést hozott a 2010 végén elfogadott médiatörvény. Így nagyon fontosnak tartjuk, hogy sokkal jobban előmozdítja a gyermekek és kiskorúak védelmét. A korhatársávokat átalakítja, bevezeti a hat éven aluliaknak nem ajánlott kategóriát is. Az olyan műsorszám, amely alkalmas a kiskorúak fizikai, szellemi vagy erkölcsi fejlődésének kedvezőtlen befolyásolására, különösen azáltal, hogy meghatározó eleme az erőszak, illetve a szexualitás közvetlen, naturális ábrázolása, csak késő éjszaka, tíztől hajnal ötig kerülhet adásba. Ugyanakkor a nyers pornográfiát és a szélsőséges, illetve indokolatlan erőszak-ábrázolást teljesen száműzi a képernyőről.

Arról is rendelkezik az új törvény, hogy a közszolgálati tévék műsoridejének több mint felét magyar műsorok tegyék ki, a zenei rádiókban pedig legalább negyedrészt magyar zeneszámok szóljanak. Kérdésesnek tartom azonban, hogy eredményes lehet-e egy ilyen kvótarendszer felállítása.

– Milyen szempontból maradnak kérdései – esetleg aggodalmai – a médiatörvénnyel kapcsolatban?

– 2010 tavaszán a Fidesz–KDNP kétharmados választási győzelmet aratott. Ezzel a rendkívül nagy társadalmi felhatalmazással számos olyan törvényt elfogadott a parlament, amelyek a korábban hatalmon levők vagy más csoportok érdekeit sértik. Ide sorolom a magánnyugdíjpénztárakkal kapcsolatos vagy a multinacionális vállalatokat különadókkal sújtó törvényeket. Ismert az is, hogy szűkítették az alkotmánybíróság jogkörét, vagy hogy a kormányoldalról nem szavaztak ismét bizalmat Sólyom László köztársasági elnöknek, aki szerepét – alkotmányjogászi meggyőződésből – a mindenkori kormány mellett fékként fogta fel.

Számomra rokonszenvesebb lett volna, ha a parlamenti többség és a kormány nem akar mindent erőből elérni, hanem képes gesztusokat is tenni. Például hogy az új médiatestületbe befogad ellenzéki pártokból is képviselőket, vagy hogy a médiahatóság elnökét nem a miniszterelnök nevezi ki és nem kilenc évre.

Ami a konkrét bírálatokat illeti, ezekkel kapcsolatban némileg zavarban vagyok. Vártam és várom, hogy a fenntartásokat megfogalmazók – például Németországban – paragrafusokra hivatkozzanak. Ezek nyomán magam is szívesen utánanéznék annak, hogy milyen diktatórikus részei lehetnek a törvénynek. Ám a bírálatokban inkább csak általánosságokat látok. Idézik például a médiumok törvényben meghatározott feladatát: „Hiteles, gyors, pontos tájékoztatás a helyi, az országos és az európai közélet ügyeiről, valamint a Magyar Köztársaság polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről” – ám ezt általános és szubjektíven értelmezhető cikkelynek nevezik, ami szerintük a médiahatóság számára indokolatlanul is okot adhat iratbetekintésre vagy szerkesztőségek, médiumok megbüntetésére. Nyilván szerencsésebb lett volna olyan megfogalmazás, amelyik nem ad tápot a gyanakvásnak.

Ugyanígy említhetem azt a részt, hogy kivételesen indokolt esetben az újságíró kötelezhető az informátor kiadására: a kritikusok szerint a jogszabály itt nem határozza meg, hogy mi számít kivételesen indokolt esetnek, így sor kerülhet visszaélésekre.

Meggyőződésem, hogy körültekintőbb szabályozással – adott esetben egy hosszabb és az ellenzéket és a szakma egészét jobban bevonó törvényalkotással – elkerülhetők lettek volna ezek a bizonytalanságok. Ám messze eltúlzottnak érzem azokat a véleményeket, amelyek a sajtószabadság végéről beszélnek, és valamiféle magyarországi diktatúráról vizionálnak. Azt pedig kifejezetten sértőnek tartom, hogy a magyar kormányt némely utalással gyakorlatilag fasisztoidnak nevezik.

Azt sem tartom kizártnak, hogy egyes bírálóknak csak ürügy volt a médiatörvény, valójában azonban gazdasági sérelmek, például a multinacionális vállalatokat érintő ágazati különadók terhe motiválta őket.

– Van-e következménye a médiatörvénynek az egyházi médiamunka számára?

– Ami az egyházi műsoroknak is fejlődési lehetőséget mutat: törekedni kell a halláskárosultak érdekében jeltolmácsolásra vagy feliratozásra. Ez egyházi műsorokban nem kötelező, de ajánlás, és a hallássérültek missziója nemes cél. Ami még pozitívum az egyházak szempontjából: a reklámok elhelyezésének szabályozása a műsoridőn belül, ugyanis vallási műsoron belül nem lehetséges.

– Lesz hivatalos reakció a Magyarországi Evangélikus Egyház vagy a többi magyarországi felekezet – mint fontos társadalmi intézmények – részéről, akár a parlament vagy a kormány felé, akár a magyar nyilvánosság felé?

– Hivatalos reakció sem az MEE, sem az egyházak részéről közösen nem várható. Azonban magánemberként jó szívvel elmondom én is a véleményemet, ahogyan korábban is szívesen tettem.

Körülbelül két éve egy rádióműsorban politikai kérdésekről beszélgettünk. Ennek keretében azt mondtam, hogy várom már azt az időt, hogy egy konzervatív kormány kritikusa lehessek. E dupla fenekű mondattal jelezni kívántam, hogy nyolc év szerencsétlen szocialista kormányzás után kívánatosnak tartom a változásokat. Ugyanakkor arra is utalni kívántam, hogy az egyház nem kötheti magát egyetlen politikai párthoz, hanem a mindenkor hatalmon levőkkel kapcsolatban bátran kell bírálatot is megfogalmaznia. Talán ezt a kritikus szolidaritást szokták az egyház prófétai szolgálatának nevezni.

A két évvel ezelőtti nyilatkozatomban megfogalmazott első tényező, a kormányváltás megvalósult. Nem szeretnék hűtlen lenni akkori mondatomhoz, így vallom, hogy számos kérdésben kritizálnunk kell a hatalmon levőket. Az igaztalan és túlzó támadásokkal szemben azonban meg kell védenem őket.

Holger Manke