Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2011 - 06 - Egy európai polgár aggodalmai

Égtájoló

Egy európai polgár aggodalmai

Már a kezdet kezdetén sem volt felhőtlen az örömöm. Egészen világosan emlékszem 2004 tavaszára, fel tudom idézni akkori gondolataimat, érzéseimet. Bár sohasem tartoztam és ma sem tartozom az úgynevezett euroszkeptikusok közé, fenntartásaim azért akkor is voltak, mostanában meg ismét vannak. Talán ezért jobban is kifejezné érzéseimet, ha írásom címéből nem hagytam volna ki a másodrendű szót: Egy másodrendű európai polgár aggodalmai – hiszen ami mostanában történik velünk és körülöttünk, bizony a szép nyilatkozatok ellenére is ezt a gyanút erősíti.

Amikor uniós tagságunk első napján, 2004. május 1-jén reggel felébredtem, alapjában véve nem éreztem magamat máshogy, mint egyéb reggeleken. Amikor először a tükörbe néztem, nem vettem észre arcomon különös vonásokat. Nem éreztem minden tagomat átjáró bizsergést, kicsattanó, eddig nem ismert lelkendező vidámságot sem. Pedig nagyon is azt akarták elhitetni velem, velünk, hogy illett volna ilyen felfedezéseket tenni, hiszen „európai polgár” lettem magam is. Csupa nagybetűvel írva: EURÓPAI POLGÁR!

Nekem bizony túlságosan is harsánynak, helyenként erőltetettnek tűnt az ünneplés. Túl nagy volt a hangerő, túl sok volt a zenebona, túl sok a tűzijáték, a petárdadurrogás, de a szólampufogtatás is. Egyáltalán, az egész mesterségesen gerjesztett hangoskodás bennem nem az örömöt mélyítette el, hanem inkább zavart; idegennek éreztem.

Meglehet, hogy némelyek szerint ez pusztán ízléskérdés, amelyről – mint tudjuk – nem érdemes, de nem is lehet vitatkozni. Az egyik így, a másik úgy szeret ünnepelni, mondják. Én mégsem hiszem, hogy itt csak erről lett volna szó.

Akkori diagnózisomat – amelyet le is írtam, el is mondtam annak idején többfelé – pontosnak gondolom és vállalom ma is: A koldust és királyt egyaránt táncra perdítő mefisztói szédület örvényében fuldoklunk. A pénzhajsza, az anyagiasság pusztító és önvesztő, maradandónak gondolt értékeket, erkölcsöt, hazaszeretetet, barátságokat, családi életet, egyházi közösségeinket romboló kavargása fölött egyre győzedelmesebb az aranyborjú bamba-diadalmas vigyora. Semmiképpen sem szeretnék ünneprontó lenni, de nem hallgathatom el azt az aggodalmamat, hogy nem lesz ennek így jó vége! Ezekben a napokban különösképpen is tetten érhető volt, hogy életünkből oly sokszor hiányzik a „lelki dimenzió”. Pedig az élet sokkal több, mint a megtermelt és elfogyasztott anyagi javaink összessége! (Vö.: Mt 6,25)

A közelmúltban megütötte a fülemet, amikor valaki az omniprezens (azaz mindenben és mindenhol jelen lévő és mindent meghatározó) gazdasági kérdésekről beszélt.

Tulajdonképpen csak a minden a pénzen múlik tétel rafináltabb megfogalmazásának tűnik ez számomra. Nem vagyok idealista! De ezt az abszolúttá tett tételt nem tudom és nem is akarom egyetértéssel hallgatni, legfeljebb csak mint egy, a jelen világot leíró diagnózist tartom korrektnek. S tegyük hozzá: diagnózisokat többnyire csak beteg emberekről és helyzetekről szoktak felállítani. Így azonban sajnálatosan helyénvalónak látszik.

Mert valóban ez a mai valóság: minden a pénz körül forog a nagypolitikában és a hétköznapi döntések esetében. A nemzetközi kapcsolatokat, de az egy lépcsőházban élő családok életét is meghatározza. Engem ez kétségbe ejt. A nagyvonalú vagy pitiáner haszonlesés minden morális szempontot felülír – a pénz- és a hatalomvágy megemészt becsületet, hazaszeretetet, emberséget, felelősséget. Hát nem ezt látjuk, tapasztaljuk ma Európában? A kettős mérce, amellyel Európa boldogabbnak mondott felén (valóban az lenne?) mérnek minket, és nyilatkoznak rólunk, nem ezt mutatja? Pedig lenne alkalom és lehetőség a helyes értékrendet megtanulni!

Amikor Jézus a tanítványait imádkozni tanította, a legszentebb imádságba belefoglalta a mindennapi kenyérért, vagyis a békés, boldog földi élethez szükséges dolgokért való könyörgést is. Nem is állítjuk, hogy mindez semmit nem számít. Nagyon is fontos lenne, hogy itt, az Európa-házban, de szerte a világon is minden embertársunk végre emberhez méltó életet élhessen. Olyan életet, amelyben nem csak szólam, nem csak – szavazatszerző – politikai jelszó a társadalmi igazságosság. Hogy ne legyen senki egyenlőbb az egyenlők között!

És mégsem felejthetjük: A Miatyánk élére az Isten országa eljöveteléért és az Isten akaratának teljesüléséért mondott kérések kerültek! Igen, ez az a lelki dimenzió, amely nélkül – unió ide, unió oda – valami mindig hiányozni fog. Nem érkeztünk még meg az ígéret földjére, mert pontosan úgy van ez, ahogy Augustinus egyházatya mondta egykor: „Nyugtalan a mi szívünk, amíg Istennél nem lel nyugalmat.” Enélkül lehetnek részeredményeink, de az élet nagy feladványát mégsem oldjuk meg soha; rövid szakaszokon mintha jó irányba mennénk, de az egész út valahogy mégis elkanyarodik a céltól; s bár úgy tűnik, közeledik az alagút vége, és sokan kiáltják: fény, fény! – de a napsütötte síkságra mégsem robog majd ki a vonatunk. És a „részekben lobbanó láng” (Ady) sem áll össze biztos célt mutató jelzőfénnyé. Mi lesz veled, Európa?

Mégis van reménység a szívemben. S tudom, hogy ez reménység nem szégyenül meg, mert nem emberek ígéretére épül, nem politikai változásokon tájékozódik. Európai polgárként aggódhatom, számos okom is van rá; de minden keresztény testvéremmel együtt vallom, hogy nekünk kettős állampolgárságunk van, és ez reménységünk végső alapja: „Nekünk a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül…” (Fil 3,20)