Élő víz

Valahányszor esküvőnkre és az ott elhangzott alapigére – „Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok…” (1Thessz 5,16–18) – gondolok, az a hónapokkal korábbi este is az eszembe jut, amikor a szervezés mókuskerekében őrlődve akkor még jövendőbeli férjemmel úgy döntöttünk, elnapoljuk a megfelelő helyszín kiválasztásának kérdését, és inkább elcsendesedünk egy kicsit. Életemben először mindenféle (külső) kényszer, elvárás érzete nélkül – sőt mi több, a saját kezdeményezésemre – fohászkodtam a saját szavaimmal valaki másnak a jelenlétében. Ez azelőtt komoly gondot okozott, és tulajdonképpen leginkább most is csak ebben a „felállásban” tudom elképzelni.

Sokáig kerestem az okát, miért is idegenkedem az ilyen helyzetektől. A választ Pablo Martínez Vila Imádság és lelkialkat című könyvében találtam meg. A spanyol pszichiáter – Jézus elkötelezett követője – megnyugtatott: nem bennem van a hiba. Illetve bennem van – csak nem hiba.

Imaéletünk intenzitását, „megnyilvánulási módját” ugyanis – pillanatnyi körülményeink mellett – alapvetően meghatározza, hogy milyen a vérmérsékletünk és a személyiségünk.

Temperamentumunktól függ, hogy feszélyezve érezzük-e magunkat, mondjuk, egy ökumenikus imaheti alkalmon, vagy egy ilyen közösség előtt is felszabadult szívvel és lélekkel tudjuk az Úr elé vinni könyörgésünket. Ugyanígy ezen múlik az is, hogy „belső szobánkban” kitartás vagy fegyelmezetlenség, görcsösség vagy spontaneitás, bensőségesség vagy távolságtartás jellemez-e bennünket.

A szerző Jung tipológiájából kiindulva mutatja be a gondolkodó, az érzelmi, az intuitív és az érzékelő lelki típusokhoz tartozók erősségeit (mire helyeznek nagyobb hangsúlyt) és gyengeségeit (mi az, amire kevesebb figyelmet fordítanak). Különbözőségeink tiszteletben tartása mellett saját temperamentumunk elfogadására biztat bennünket, ugyanakkor azt is nagyon fontosnak tartja, hogy ne legyünk restek fejleszteni az egyelőre még kihasználatlanabb funkcióinkat is.

Vila ezután – a perfekcionista és a depresszív személyiségjegyekből kiindulva – az imádság folyamata során felmerülő nehézségekről, így például a fáradtság és a stressz hatásáról, illetve a koncentráció hiányáról ír, és egyúttal gyakorlati tanácsokkal is szolgál ahhoz, hogyan szólítsuk meg Istent.

Tartalmát, avagy összetevőit tekintve kiegyensúlyozott imádságra buzdít bennünket, melyben egyforma mértékben van jelen a Mindenható dicsőítése, bűneink megvallása, hálaadásunk és kéréseink – egyéni kívánságaink és másokért való közbenjárásaink – megfogalmazása.

A kötet további fejezeteiben a szerző az imádság gyógyító hatásairól értekezik, valamint a keresztény elmélkedés és a keleti meditációk közötti különbség kérdését vizsgálja.

Vila műve összességében – az előszót jegyző John Stott teológus szavaival élve – olyan mélyenszántó, gyakorlati és személyes könyv, amely bűntudat nélküli imádságra kíván ösztönözni, hogy felfedezzük: az imádság öröm, nem teher.

Vitális Judit