Kultúrkörök

Csak az az igazi muzsikus, aki kotta nélkül képes játszani. Aki puskázik, annak semmi helye a színpadon. Vissza kellene adnia az elnyert díjakat, be kellene zúzni a hanglemezeit, össze kellene törni a hangszerét, ha belepillant a kottába…

Valami hasonlóan abszurd és elfogadhatatlan véleményt fogalmazott meg Herényi István (F)elolvasott istentiszteletek című írásában az Evangélikus Élet január 30-i számában. Akárhányszor olvasom is érvelését, még mindig nem értem, miért okoz gondot Herényi Istvánnak az, hogy a liturgus olvassa az imádságot, illetve az istentisztelet egyéb szövegeit.

Talán éppen azért, mert sokakkal együtt ő sincs tisztában azzal, hogy az istentisztelet nem azonos azzal a bizonyos „belső szobával”. Az istentisztelet az egyház cselekvése: nem is csupán a konkrét, templompadban ülő gyülekezeté, hanem a Krisztus-test egészéé, emberi ésszel valóban megfoghatatlan módon beleértve az égben ünneplő egyházat, az „üdvözültek mennyei seregét” is! Nem egyénileg kell, hogy gyógyítson, hanem a közösséget vonja bele egy nagyobb spirituális – ám közel sem csupán virtuális – közösségbe. Ezért nyújtjuk kezünket akár az ismeretlennek vagy a régi haragosnak is a pax alkalmával az úrvacsora liturgiájában, amelynek középpontja – és rajta keresztül az egész istentisztelet középpontja – a Krisztussal és benne egymással való egységünk.

A templomban nem a lelkész a liturgus, hanem maga Jézus Krisztus, aki ígérete szerint személyesen van jelen övéi közösségében. Éppen ezért egy istentisztelet nem az önmegvalósítás alkalma, hanem a mennyei Krisztus-ünnep előcsarnoka, amelyen nem ötletelünk, és nem a kreativitásunkat éljük ki, hanem örömmel, engedelmesen és szolgai alázattal simulunk bele az egyház Krisztus-ünneplésébe.

Merthogy az evangélikus istentisztelet mögött bizony ott hullámzik az egyház kétezer esztendős, kipróbált és megérlelt spiritualitása, liturgikus kincse. (És ez akkor is így van, ha racionalista hatások és puritán-református befolyás alatt sínylődik a liturgikus életünk, és emiatt a saját, újra felfedezett hagyományaink ma még sokak fülében idegenként csengenek.) Én ezt óvakodnék felcserélni bármiféle tetszetős és könnyedén megideologizálható spontaneitással.

Ugyanígy elfogadhatatlan az a megállapítás is, hogy „Jézus Krisztus nem tanított nekünk kultikus cselekedeteket, és a mi egyházunkra nem is voltak ezek jellemzőek”. Az egyház istentiszteletén maga Jézus Krisztus cselekszik. Az a Jézus, aki valódi főpapként és Isten Bárányaként a kereszten az egyetlen valóságos kultikus cselekményt, az engesztelő áldozatot végrehajtotta. Aki ez előtt az áldozat előtt arra biztatta tanítványait, hogy egyék az ő testét és igyák az ő vérét. Éppen ezért az istentisztelet végső kicsengése, csúcspontja ősi hagyomány szerint nem más, mint az úrvacsora, az oltáriszentség, az eucharisztia ünneplése, amikor az egyház, azaz Krisztus teste Urunk értünk feláldozott testében és vérében részesül, titokzatosan egyesül vele.

Igaz, ez ma (!!!) sajnos nem jellemző egyházunkra. Köszönhető ez a fent említett káros hatásoknak: a racionalizmusnak, amely nem tudott mit kezdeni az emberileg érthetetlen titokkal, az ostyában és a borban valóságosan jelen lévő Úrral; illetve az egyházunkban teret nyert református szemléletnek, amely istentiszteletünket egyoldalúan szóbeli igehirdetési alkalommá szürkítette. (Bizonyára ma is akad olyan lelkész, aki szombaton nem az istentiszteletre, hanem csupán a prédikációra készül.)

Luther és reformátortársai, evangélikus őseink és sok hittestvérünk a világban még tudták és tudják, hogy a vasárnapi evangélikus főistentisztelet mise – ne féljünk használni a kifejezést! –, azaz úrvacsorával ünnepelt szent cselekmény. Ez pedig kultusz a javából, ahol az ember csak alázatos és örvendező befogadó – hiszen az evangélikus mise nem az egyház áldozata, hanem az elfogadók öröme! –, ám a cselekvő maga az Úr. Számomra éppen az a zavaró, sőt botrányos, amikor egy evangélikus istentisztelet az oltáriszentség ünneplésének hiányában csonkán, befejezetlenül ér véget.

Egyébként hogy ki milyen hittel vagy éppen annak hiányában vesz részt egy istentiszteleten, azt magam óvakodnék megítélni. Emlékezzünk csak a templomból megigazultan távozó – és így bennünket meg korunk kegyeseit is megszégyenítő – vámszedőre!

Istentiszteletünk akkor fog megújulni, ha a Krisztus-test egészébe beágyazódva, a saját ötleteinket elfeledve megtanuljuk ünnepelni azt, amit Urunk olyan gazdagon elénk tár vasárnapról vasárnapra, napról napra. Egyházunk pedig akkor fog megújulni, ha a hitünk, a spiritualitásunk ilyen módon újul meg, merül el a mennyei örömben. Ezt nem lehet emberi okoskodással, zsinati törvényekkel, nagy ívű struktúraváltoztatási ábrándokkal vagy financiális taktikázással elérni – csakis hálás, örvendező alázattal.

Én különben ismerem a kottát, de azért nagy bajban lennék, ha egyik napról a másikra el kellene játszanom egy szonátát. Bár ha nem sikerülne, annak minden bizonnyal a kotta, netán az a fránya zongora, végső esetben pedig maga Mozart lenne az oka… Ha pedig valamiért nem érzem jól magam egy istentiszteleten, akkor nyilván a lelkésszel, a liturgiával, az egyházzal vagy talán magával az Úristennel van valami baj – a lényeg az, hogy velem minden rendben…

Tubán József