A vasárnap igéje

„Ma, ha az ő hangját halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket!” – hangzik a hét igéje (Zsid 3,15), teljes összhangban a 95. zsoltárral. Miért? Mi lesz akkor? Akkor bizony úgy járhatunk, mint a pusztában vándorló nép, amelynek nagy része nem juthatott be az ígéret földjére.

De menjünk sorjában, nézzük meg, mi is történik! A zsoltár elején csodálatosan szép, magával ragadó istentisztelet zajlik. Aki ott van, az tudja, hogy miért van ott. Istent dicséri, magasztalja, leborul előtte, megköszöni neki mindazt, amivel őt megsegítette. Eszébe se jut, hogy inkább panaszkodnia kellene. Tudatában van annak, hogy ez az egész világ és benne az ő kis élete is a teremtő Isten kezében van. Szabadítást kap a bűnökből, védelmet a gonosztól, erőt és örömet a mindennapokhoz. Semmi felől nem kell aggodalmaskodnia, mert a világ minden mélysége, magassága, természeti adottsága az Isten kezében van. Ő nemcsak teremtő, hanem megváltó és szabadító Isten is egy személyben.

Aki ilyen térdeplő helyzetből látja az Istent, annak megadatik a nyugalom, a bizalom. Izráel népének rá kellett jönnie, hogy a világ Ura az ő Istenük. Mint jó pásztor terelgeti, legelteti a nyájat, és övéi engedelmesen követhetik őt. Idilli kép, semmi gond, semmi probléma. Vagy mégis? Igen, mert ez már unalmas, ezt már ezerszer hallottuk! (Nemcsak Izráel népe gondolkodott így, de így gondolkodik a mi népünk is.) Nem figyelünk oda, hogy Isten mit mond! Nem vagyunk kíváncsiak törvényeire és előírásaira, mert azokat már idejétmúltnak tartjuk! A magunk törvényei szerint kívánunk élni! Elegünk van abból, hogy mindig csak engedelmeskedni kell! És kezdődik a panaszáradat, hogy megint milyen drága lett ez meg az, és már előre félünk, hogy mit hoz a holnap. És szépen sorban oda jutunk, mint a pusztában vándorló nép. Semmi nem jó úgy, ahogy van. Mindennek Mózes az oka meg Isten – mondták egykor! Mindennek más az oka, csak mi magunk nem – mondjuk ma!

Masszánál és Meribánál Isten pereskedett a népével. Ezeken a helyeken oázisok voltak. Jogeseteket vizsgáltak ki itt, amelyeket istenítélet útján döntöttek el. A népnek elege volt már a vándorlásból, szomjasak, éhesek, fáradtak voltak. Isten, bár bosszantotta őt a nép viselkedése, mégis megengedte Mózesnek, hogy vizet fakasszon a sziklából. De Istennek is elege lett belőlük. A keményszívű, gőgös, fennhéjázó, istentelen embereknek nem engedte meg, hogy bemenjenek a tejjel és mézzel folyó földre. Hiába vándoroltak negyven évig! Hiába menekítette meg őket Isten idegen népek támadásaitól, éhségtől, mérges kígyóktól, szomjúságtól, mégsem hallgattak rá, és semmibe vették a szavát!

Íme, itt van a lehetőség! Ma, most, amikor az Úr szavát halljátok, ne keményítsétek meg szíveteket, mint az a nép tette! Addig, amíg tart a ma, ne tegyetek úgy, mintha süketek volnátok! A süketségből el kell jutni az Úr szavának meghallásáig!

Jézus a magvető példázatát is ezzel fejezi be: „Akinek van füle a hallásra, hallja!” (Lk 8,4–15) Aki nem érti az Úr szavát, az kérdezzen utána, érdeklődjön! Lesz olyan is, aki lát ugyan, de nem fogja fel, hall ugyan, de nem érti meg, mert a szíve kemény és gőgös maradt. De akinél jó földbe esett a mag, az Isten igéje, annál százszoros termés várható.

Szükség van tehát a talaj előkészítésére: nemcsak a természetben, hanem a saját szívünkben is. A termőtalajnál jó, ha télen átfagy. Az emberszív ebben különbözik a termőföldtől. Ezért jól tesszük, ha megvizsgáljuk a szívünket: nem fagyott-e be? Nem lettünk-e érzéketlenek más gondjára? Észrevesszük-e gyermekeink és unokáink magányosságát? Szívesen törődünk-e házastársunkkal, szüleinkkel? Vagy egyszerűen azt mondjuk: velünk se törődik senki! (Talán még Istenről is ezt gondoljuk?)

Nagyon sok szenvedést okoznak környezetüknek a kőszívűek vagy jégszívűek. A zsoltárból azt halljuk, hogy még Istennek is nagy fájdalmat jelent ez. Ő mindent megtesz azért, hogy az ember érezze az ő szeretetét, de az ember úgy tesz, mintha ezt nem venné észre. Vakok, süketek, érzéketlenek leszünk akkor, ha a szívünk kőkemény. Isten válasza az: mivel az ember nem tud megszabadulni saját bűneitől, elküldte egyszülött Fiát, hogy ő szabadítsa meg a világot bűneiből. Isten féltő szeretete, Jézus engedelmes áldozata a kereszten és a Szentlélek hitet ébresztő munkája olvasztgatja a jégszíveket.

Tudjuk, hogy Isten türelme hosszú, szeretete nagy, és ezért néha feszegetjük ennek határait. Félünk attól, hogy lesújt ránk haragja és ítélete, mégsem változtatunk bűnös életmódunkon. A zsoltárban Isten figyelmeztet, hogy bizony felgerjedhet haragja. „Meg is esküdtem haragomban, hogy nem mehetnek be a nyugalom helyére!” A nyugalom helye akkor a Kánaán volt, de számunkra már egy másik, nem ideigvaló ország az, amelynek elnyerése vagy elvesztése a tét.

Nagyon fontos, hogy idejében meghalljuk a megtérésre hívó szavakat. Isten ezzel meg akar óvni bennünket a pusztulástól, és meg akarja mutatni a helyes utat is. A 95. zsoltár arra tanít, hogy akkor tesszük a legjobban, ha az Úr szavára figyelünk, és mindenért hálát adunk neki. Ahogyan a zsoltár elején olvassuk: a hívő emberek csoportja ott térdel Isten előtt, boldogan ad hálát neki, és minden rendben megy tovább. Mindenki tudja, hol a helye.

A „ma” és a „most” nem azt sugallja, hogy féktelenül élvezd csak a mát, most tegyél meg minden bolondságot, amíg fiatal vagy, ne törődj a holnappal! Sem a felelőtlenségre, sem a meggondolatlanságra nem tanít Isten igéje. Sokkal inkább arra, hogy nyitott és érdeklődő szemmel és füllel hallgassuk Istenünk útmutatását, aki nem akarja a bűnös ember halálát, hanem hogy megtérjünk és éljünk.

Hála Istennek, még tart a ma, még tart a kegyelmi idő, amikor még hallgathatjuk Isten igéjét. Ugye nem vagyunk süketek? Ugye be szeretnénk jutni a nyugalom helyére?

Jézus szavai buzdítanak minket. Ha már van fülünk, akkor halljuk is meg, mit mond a Lélek!

Koskai Erzsébet