Kultúrkörök
Megért egy misét
Latin nyelvű evangélikus mise? Első hallásra bizony fából vaskarika, groteszk és abszurd mondat. Holott az Ágostai hitvallásban mély meggyőződéssel vallották eleink, hogy „a mise megmaradt nálunk, és a legnagyobb áhítattal ünneplik”. Hazánkban azonban különféle, e helyen nem részletezendő történelmi okokból az elmúlt két és fél évszázad során idegen befolyásra tragikusan puritánná szegényedett az evangélikus istentisztelet – és ezen az évek óta tartó liturgikus reform talán még sokáig nem tud majd érdemben változtatni. Ezen a háttéren bízvást nevezhetjük történelmi eseménynek azt, hogy február 3-án a zuglói evangélikus templomban – zeneakadémiai vizsga keretében – egy kisebb gyülekezet Luther latin nyelvű, megreformált miserendje szerint ünnepelte az istentiszteletet.
Luther 1523-ban jelentette meg Formula Missae et Communionis pro Ecclesia Wittembergensi című művét, amelyben elsőként közölt teljes liturgikus rendet. A magyar nyelven napjainkig (!) hozzáférhetetlen könyvében a reformátor nem ötletszerűen fércelgeti a liturgiát, nem gyökértelen újdonságokat akar ráerőltetni az egyházra – ahogyan azt időről időre láthatjuk a különböző liturgikus reformok esetében –, és mindenekelőtt eszében sincs az, hogy egyszerű, puritán, mindössze éneklésből és igehirdetésből álló liturgiát alkosson. Nem is akar „alkotni”, hanem Krisztus-központúvá reformálja az istentiszteletet, mint ahogyan tette magával az egyházzal is.
Luther latin miséjében benne lüktet az előző ezerötszáz év élő keresztény liturgiája, annak egész dinamikája, hullámzása, az egyetemes egyház átélt és átimádkozott ősi spirituális kincse. Megreformált mise ez, amelyben természetes módon megtalálható minden hagyományos elem, és mindennek határozott iránya van: nem az ember áldozatáról, vallásos elszántságáról, igyekezetéről, hanem Krisztus páratlan, semmihez sem fogható dicsőségéről tanúskodik. Felépítése a nyugati kereszténység megszokott miserendjét követi, így helyet kap benne a bevezető zsoltár (Introitus), az „Uram, irgalmazz” imádság (Kyrie), a „Dicsőség” (Gloria a Laudamus te-vel), a rövid, éppen tömörségében „ütős” kollekta imádság, a Szentírásból vett olvasmányok, az igehirdetés, a Niceai hitvallás. (Hiszen a templomainkban elterjedt Apostoli hitvallás nem a mise, hanem a keresztelés hitvallása!)
Magától értetődik, hogy a Formula Missaenek az úrvacsora ünneplése, az ostyában és a borban jelen lévő Krisztussal való valódi közösség átélése, a szent titok előtti alázatos leborulás is szerves része, egyik csúcspontja. Itt is a hagyományos elemekkel találkozunk: az úrvacsorai liturgia bevezetésével (Praefatio), a magasba emelt ostya és bor felett elhangzó szereztetési igékkel (Consecratio), az Isten szentségét éneklő Sanctusszal, az Úrtól tanult imádsággal (Pater noster), Isten békességének hirdetésével (Pax), valamint Krisztusnak, Isten bárányának az énekével (Agnus Dei).
Elterjedt kívánság napjainkban, hogy az istentisztelet – és egyáltalán az egész egyházi élet – olyan legyen, hogy a mai kor embere otthon érezze magát benne. Mások minduntalan valamilyen különleges élményeket várnak a templomi alkalmaktól, amelyekben nincs helye a hagyománynak. 2011-ben latin nyelven misét tartani – ez egyáltalán nem tűnik otthonosnak, időszerűnek, modern élményt nyújtónak. A Formula Missae ünneplése azonban nem is korszellemhez kötött, törékeny otthonosságot adott a résztvevőknek, hanem eredeti céljának megfelelően felemelte a lelkeket az egyház Urához, aki minden istentiszteletünket a jelenlétével szenteli meg, és teszi időtől, helytől, emberi érzésektől és véleményektől függetlenül jó értelemben vett élménnyé.
A zuglói templomban ünnepelt Formula Missae összeállítója Sanda Anna zeneakadémiai hallgató volt, aki a scholát, a liturgikus kórust is vezette, liturgusaként pedig Jorsits Attila lelkészjelölt, illetve e sorok írója szolgált, akinek – és szabadjon most az utolsó gondolatokat személyes vallomássá formálni – vissza nem térő, szinte hátborzongató élménye volt a latin mise celebrálása. És nem csak azért, mert egy mai evangélikus lelkész meghatódik, ha pontosan úgy misézhet, ahogyan a reformátor tette 1523-ban a wittenbergi templomban… Sokkal inkább azért, mert racionalizmussal átitatott világunkban, illetve idegen hatások alatt sínylődő istentiszteleti életünkben megszoktuk, hogy mindent a józan ész, az értelem, a közérthető és minden mást háttérbe szorító emberi szó felől közelítsünk meg. A mise, az istentisztelet, a liturgia pedig nem ilyen. Nem is lehet, hiszen benne nem az ember cselekszik, hanem mennyei erők hatnak. Olyan erők és olyan események, amelyeket megérteni ugyan nem lehet, alázattal, örömmel és ámulattal csodálni azonban igen.
Luther Márton atyánk nagyon jól tudta ezt, és örökségül hagyta ránk. Soha nem késő tehát megtanulnunk tőle újra és újra az istentisztelet titkát. Főleg, ha éppenséggel már az ideje is itt van. Mert ez tényleg megér egy misét.
Tubán József