Keresztutak

Különböző meggyőződésű emberekkel folytatott beszélgetéseim során gyakran mellemnek szegezték a kérdést: mi az oka annak, hogy a magyar református egyház tagsága, egyéb, kisebb felekezetekkel ellentétben, nem növekszik, sőt egyházunkat egyre többen elhagyják? Ez a körülmény indított arra, hogy foglalkozzak ezzel a nem lényegtelen problémakörrel. (…) A címben feltett kérdésre elsősorban ötvenéves lelkipásztori munkám tapasztalatai és a Bibliaszövetséghez beérkezett információk alapján szeretnék választ keresni és adni, természetesen nem zárva ki a tévedés lehetőségét sem.

Miért hagyják el ma emberek az egyházat?

Különböző meggyőződésű emberekkel folytatott beszélgetéseim során gyakran mellemnek szegezték a kérdést: mi az oka annak, hogy a magyar református egyház tagsága, egyéb, kisebb felekezetekkel ellentétben, nem növekszik, sőt egyházunkat egyre többen elhagyják? Ez a körülmény indított arra, hogy foglalkozzak ezzel a nem lényegtelen problémakörrel. (…) A címben feltett kérdésre elsősorban ötvenéves lelkipásztori munkám tapasztalatai és a Bibliaszövetséghez beérkezett információk alapján szeretnék választ keresni és adni, természetesen nem zárva ki a tévedés lehetőségét sem.

Dr. Sípos Ete Álmos

Kiindulópontunkat az alábbi, rendelkezésünkre álló statisztikai adatok jelentik. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint hazánkban reformátusnak vallotta magát 1,623 millió állampolgár. Ebből a református egyház gyülekezeteiben kötelezően vezetett úgynevezett választói névjegyzékben 410 ezer egyháztag szerepel. (Hol van a hiányzó 1,2 millió?) A 410 ezer nyilvántartott egyháztagból a vasárnap délelőtti istentiszteleteken az egész országban részt vesz 120 ezer ember (1200 gyülekezetben!). Ebből a 120 ezer templomlátogatóból hetvenöt év feletti egyháztag 73 200. (…)

A fogyás egyik formája az, amikor valaki tudatosan kilép az egyházból, mert – úgymond – nem ért egyet az egyház tanításaival. Ezek számáról azért tudunk nagyon keveset, mert a Jehova Tanúin kívül egy felekezet sem várja el a hozzájuk térőktől, hogy nálunk is jelentsék be kilépésüket. Azt tehát nem tudjuk, hogy hányan léptek ki tudatosan egyházunkból.

A fogyás másik formája a passzív, közönyből fakadó kimaradás. Ezeknek a névleges, a népszámlálás idején magukat reformátusnak mondó passzív, közönyös egyháztagoknak a számát még felmérni sem tudjuk.

A fogyás harmadik formája, amikor valaki valamilyen okból más felekezethez csatlakozik. Gondolunk itt a rendszerváltás után alakult és azóta „felvirágzott” különféle karizmatikus közösségekre, melyek közül legismertebb a Hit Gyülekezete. (…)

Semmilyen adatunk nincs azokról a reformátusnak keresztelt emberekről sem, akik valamilyen nem keresztyén vallás tagjai lettek. Sokat sejtető tény, hogy hazánkban a személyi jövedelemadó egyházaknak felajánlható 1%-ából a legnagyobb összeggel – a három történelmi egyház után – negyedikként a Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége (azaz hinduista közösség) részesült. De tudjuk, hogy létezik már magyar iszlám közösség és a buddhizmus több irányzatát képviselő magyar közösség is. Fogalmunk sincs tehát arról, hogy a református egyházban megkereszteltek közül hányan léptek be ezekbe a nem keresztyén közösségekbe. (…)

Mivel jelen írásomnak nem az a célja, hogy megismételjem egyes egyházi elemzők unos-untalan hangoztatott védekezését, miszerint az elidegenedés legfőbb oka a szekularizáció és a posztmodern ideológia, ezért én most ennek a krízishelyzetnek a teológiai-ekkleziológiai elemzését kísérlem meg. Annak a kérdésnek a megválaszolására vállalkozom, hogy belülről nézve, magunkat vizsgálva mi egyházunkban a fogyás oka.

A fogyás első komoly okának azt látom, hogy az egyházunk gyülekezeteinek túlnyomó többségében folyó úgynevezett „lelki munka” nem Krisztus-központú, hanem egyre inkább emberközpontúvá válik. Azt értem ezen, hogy gyülekezeteink többségében nyíltan, kimondva is minden az emberért van, minden az ember körül forog. Ez érvényes az igehirdetésekre, a szentségek, azaz a keresztség és az úrvacsora kiszolgáltatására nézve is.

Amikor egy gyülekezet életét megvizsgálják az egyházi hatóságok, mindig a statisztikai adatok után érdeklődnek. Megtartottak-e minden istentiszteletet, bibliaórát, van-e gyermek-istentisztelet, ifióra, hány keresztelő volt, és mennyien vettek úrvacsorát, hányan konfirmáltak, stb. Ha a statisztikai adatok viszonylag elfogadhatóak, minden rendben van. Sajnos a szolgálatok lelki tartalma, vagyis hogy mi hangzik el ezeken az alkalmakon, az – szinte – senkit nem érdekel.

A presbiteri és egyéb egyházi gyűlések főszereplője sem Krisztus és az ő akarata. Nem az a fő kérdés, hogy ő mit akar, hanem legtöbbször a többség nagyon is emberi akarata határoz meg mindent. Márpedig az igazi egyház vonzereje a gyülekezetben jelen levő élő Krisztus, aki Lelke által kormányozza az ő testét. A gyülekezet Krisztus nélkül olyan, mint a mágneses erejét elveszített vasdarab: nincs vonzása.

Ha egy gyülekezet lelkipásztora vagy presbiterei esetleg szomorkodnak a résztvevők csekély, illetőleg fogyó létszáma miatt, rögtön valami látványos módszer vagy valamiféle liturgiai újítás alkalmazását fontolgatják, mellyel a létszámot növelni lehetne. (Legtöbbször valamilyen sikerorientált amerikai, wellnesskeresztyén típusú megagyülekezet módszereit akarják „lekoppintani”.) A „Hogy adhatnánk többet Krisztusból?” kérdése igen kevés helyen kerül elő.

A fogyás másik és igen komoly oka az igehirdetések teológiai és lelki súlytalansága. Egyre kevesebb igehirdető vallja azt, amit Pál így fogalmazott meg: „Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet…” (1Kor 1,23) Pedig ha azt kérdezzük, hogy mi tesz minden időben vonzóvá egy igehirdetést, csak azt felelhetjük, hogy Krisztus. Ehelyett – jobb esetben – Krisztus ajándékairól szól a kegyes igehirdető, de a Krisztussal való személyes közösség, a Krisztusban való részesülés lényegéről és értelméről alig hangzik igehirdetés.

Az átlagos igehirdetéseknek azonban nemcsak a teológiai színvonaluk igen alacsony (ezen azt értem, hogy az elhangzó prédikációnak a legtöbbször nem sok köze van a felolvasott igéhez!), de retorikai értelemben is érthetetlenek, rendezetlenek és mérhetetlenül unalmasak. Ezt igazolja vissza a résztvevők fogyatkozó létszáma is.

Ebből a fogyásból sajnos egyre több lelkipásztor azt a téves következtetést vonja le, hogy nem kell annyira erőltetni az igehirdetést, mert ez ma már nem vonzó, sem korunk embere, még kevésbé korunk fiataljai számára. Így az igehirdetésről a hangsúly egyre több helyen valamilyen pótszer irányába (zene, játék, színdarab, szórakozás, szerepjáték stb.) tolódik el. Egyre jobban jellemzi ez a nyugati egyházakhoz hasonlóan a hazai ifjúsági munkát is.

Pedig az egyháznak nincs más fegyvere, mint az igehirdetés, mert „tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket” (1Kor 1,21). Ahol viszont az igehirdetésben Krisztus szólal meg, oda mennek az emberek, sőt hitre jutnak, és megelevenedik a lelki élet. Tehát nem a reformátusok fogytak el hazánkban, hanem az igehirdetések súlytalansága, szakszerűtlensége és unalmas érthetetlensége miatt süllyednek egyre többen érdektelen közönybe, vagy mennek el más helyre „legelni”.

Állítjuk, hogy ahol az élő Krisztus beszéde hangzik, oda ma is mennek az emberek. Súlyos mondatot mondok: Krisztusról hitelesen beszélni viszont csak újjászületett, Krisztussal személyes kapcsolatban élő igehirdetők tudnak!

A fogyás következő oka, hogy gyülekezeteink életéből hiányzik a családias szeretet légköre. Különösen is a városi gyülekezetek nagy hiányossága ez. Pedig a mai ember szíve a megromlott vagy elveszített kapcsolatai miatt vérzik. Ha valaki a református gyülekezetben nem találja meg azt a szeretetkapcsolatot, amelyre minden embernek szüksége van, amelynek forrása Jézus szeretete, akkor el fog menni máshova.

Ha egy gyülekezet nem fordít gondot a szeretetkapcsolat megvalósítására, és nem biztosít elég fészekmeleget a gyülekezet tagjainak, hanem a pletykával vagy közönnyel még akadályozza is ennek kialakulását, akkor ne csodálkozzon senki a fogyáson. De akkor se csodálkozzunk a fogyáson, ha egy gyülekezetben az ima- és közös igemegbeszélő közösségre vágyó emberekben a lelkész szektárius ellenséget lát, sőt igehirdetésében nyilvánosan kipellengérezi őket.

Az a gyülekezet és egyház, melynek nincs világos missziói víziója (más szóval: missziói koncepciója), szintén számolhat továbbra is az egyre nagyobb fogyással. Márpedig a tapasztalat azt mutatja, hogy a lelkipásztorok többségének nincs missziói céllátása (víziója), azaz nem tudja megmondani, hogy mit akar elérni, milyen lelki házat akar felépíteni, hova akar eljutni. Ezért aztán nem tudja a megfelelő eszközöket sem kiválasztani, s ezért kapkod százfelé.

Pedig a lelkipásztor egyik fontos feladata éppen az lenne, hogy missziói látását, vízióját ismertesse és megbeszélje először a presbiterekkel, utána pedig az egész gyülekezettel. Ennek hiányában ugyanis a gyülekezet tagjai sem értik, hogy hova is tartanak, és mi a gyülekezeti élet tulajdonképpeni célja. (Zárójelben megjegyzem, hogy a gyülekezeti élet célja nem a statisztikai számok emelése!) Ha egy szervezet nem tud világos célt mutatni tagságának, onnan elkopnak az emberek.

A más felekezetekhez csatlakozó reformátusoknak feltett ama kérdésünkre, hogy megtérésük után miért hagyták el egyházunkat, gyakran kaptuk és kapjuk azt a választ, hogy azért, mert egyházunk gyülekezeteiben nem lehet tovább növekedni sem az ismeretben, sem a hitben. Ezt a választ elsősorban olyanoktól halljuk, akik valami módon élő hitre jutottak, akár nálunk, akár más közösségekben megtértek, és szeretnének a hitben tovább növekedni. Mivel erre – sajnos – gyülekezeteink döntő többségében nem sok lehetőség van, ezért elmennek máshova.

Állítom, hogy ezért veszítette és veszíti el egyházunk a megtért értelmiségiek – közöttük igen sok fiatal értelmiségi – nagy részét. (Meggyőződésünk, hogy a Bibliaszövetség éppen annak köszönheti bibliaiskolai programjainak egyre nagyobb népszerűségét, hogy ennek a hitre jutott értelmiségi rétegnek kínál lehetőséget a hitben való növekedéshez. Jelenleg csak a budapesti bibliaiskolánknak több mint kétszáz hallgatója van, akiknek döntő többsége református, s akik vállalták, hogy három éven keresztül minden hónapban egy szombatot erre a tanulásra áldoznak!)

Tudomásul kellene végre venni, hogy minden élő hitre jutott embernek szüksége van a „keményebb eledelre”, nem csak a szüntelen megtérésre hívó evangélizációra.

Az élő hitre jutott és a Bibliát már tanulmányozó hívők egyre többen hagyják el egyházunkat azért is, mert gyülekezeteink, mint az egykor lerombolt Jeruzsálem, kerítésfal és kapu nélkülivé váltak. A gyülekezetekben alig találkozunk belső fegyelemmel. A legtöbb gyülekezetben immár szinte semmi feltétele nincs a presbiterségnek, a keresztség vagy az úrvacsora kiszolgáltatásának, nem teszik már szóvá a gyülekezet tagjainak nyilvánvalóan erkölcstelen életvitelét. A presbitérium sok helyen észre sem veszi, hogy lelkipásztora a Bibliával és református hitvallásainkkal ellentétes tanokat hirdet, nem érdekli őket, hogy pásztoruk már másodszorra vagy éppen harmadszorra nősül, esetleg éppen most megy másodszorra férjhez, stb. A temetéseken elvárják, hogy a lelkipásztor mindenkit üdvözítsen, ami sokszor meg is történik. Mindez az isteni szeretetre történő hivatkozással történik. De mi köze van ennek az isteni szeretethez? Vajon nem humanizmus (teremtményimádat) ez a javából?

A tapasztalat pedig világviszonylatban is azt mutatja, hogy minél libertinusabb egy egyház, minél inkább egy áruházhoz vagy egy szolgáltató kft.-hez hasonlít, a kezdeti sikerek után annál több tagot veszít. Nem véletlen, hogy a református egyház tekintélye sok gondolkodó ember szemében a rendszerváltás után is csak tovább süllyedt. Kár lenne ennek ellenkezőjével áltatni magunkat.

A következő, embereket tőlünk egyre jobban elidegenítő ok: egyházunk és gyülekezeteink klerikalizmusa, lelkészcentrikussága. Ezen azt az állapotot értem, amikor minden a lelkész körül forog, mindent ő dönt el, mindent ő akar elintézni, és minden kérdésben ő akarja megmondani a „tutit”. Ennek lett az egyik következménye, hogy a presbitériumok egy része munkatársi és imádkozó közösségből „bólogató Jánosok” csapatává vált, míg a másik következmény az lett, hogy a lelkész a végén egyedül maradt.

Összegezve: így vált sok helyen a lelkész vagy diktátorrá, vagy vérig sértett, duzzogó emberré, avagy mindenki kedvét betegesen kereső, szánalmas cseléddé. Mindezt egyre több ember látja, kimondja és unja, és „nem kér belőle”.

Hosszabb távon ható, taszító tényező egyházunkban az azonosíthatatlanul szürke lelkiség. Egyháztagjaink – és sajnos lelkészeink – nagy része már nem tudja megmondani, hogy mitől vagyunk mi reformátusok, milyen a református lelki élet, milyen az egészséges református kegyesség. (…)

Végül, de nem utolsósorban taszító tényező az is, ha egy gyülekezetben nem tudják meggyőzni a tagokat, hogy itt szükség van rájuk (nem csupán a pénzükre!), és ha nem tudják megmondani azt sem, hogy hol, miben van rájuk szükség. Az a szlogen, hogy „Szolgálj az Úrnak!”, önmagában semmit nem mond.

A gyülekezetet építeni kell, és ez azt is jelenti, hogy a gyülekezet tagjainak megmondják, hogy miben lenne rájuk szükség. A szolgálatra ki kell képezni az embereket, rájuk kell bízni a gyülekezetben folyó missziói munka valamelyik területét, hiszen nemcsak fejre vagy kézre, de szemre, szájra, hüvelykujjra stb. is szüksége van a Krisztus-testnek. A tagok passzivitása a gyülekezeti élet haldoklásához vezet. A gyülekezet értékei, kincsei az aktív, szolgáló gyülekezeti tagok. Ha valakinek ezt nem mondják meg az egyházban, egy idő után feleslegesnek érzi magát, és elmegy.

Mindenképpen el kell tehát gondolkodni azon, hogy miért nem növekszenek gyülekezeteink, illetve miért fogy a gyülekezetek tagságának létszáma.

Ha nem elégszünk meg szociológiai válaszokkal, hanem teológiai, ekkleziológiai válaszokat is akarunk kapni kérdésünkre, akkor azt is mondhatnánk sommásan, hogy Isten Lelke nem áll oda egyetlen olyan egyház vagy gyülekezet mellé sem, amelyben Isten igéjét és annak tekintélyét nem tisztelik, és ezáltal nem engedik Jézus Krisztust középre állni. Vagyis ahol az igét nem hirdetik megalkuvás nélkül, az egyháztagok pedig nem hallgatják engedelmes szívvel, és ezáltal nem becsülik azt.

Ha pedig valaki azt kérdezné, hogy ha így mennek tovább dolgaink, mi lesz a vége, annak azt válaszolnánk, hogy természetesen az igaz egyház soha nem fogy el, sőt a világ végezetéig szüntelen növekszik. Az igaz egyház soha nem tűnik el, az igaz egyház örök. Kérdés csupán az, hogy hol növekszik. Abban az egyháztestben vagy gyülekezetben, amelyben mi is élünk és dolgozunk, vagy máshol?

Dr. Sípos Ete Álmos