Élő víz
Apa hajléktalan
Látszott rajta, hogy hajléktalan. Jóllehet mikor az iskola elé jött a lányáért, nem hozta magával a pillanatnyi társadalmi helyzetéről árulkodó relikviáit, a zsákból levágott – hajléktalanokra oly jellemző – füles szatyrot, üres üvegekkel, lapított konzervdobozokkal és összenyomott üdítős flakonokkal tele. Ruházata, bizonytalan magatartása, elhanyagolt külseje, imbolygó járása s a muslincacsalogató felhő azonban nem hagyott kétséget hovatartozásáról.
Pedig igyekezett tartani magát, s jobbára sikerült is helytállnia. Piszkos ruhája és mosatlan kezei szemmel láthatóan taszították a gyermeküket váró szülőket, de békében megvoltak vele. Nem szólt senkihez, csak állt kifejezéstelen arccal a várakozásra kijelölt előtér sarkába húzódva, s kimaradt a gyermeküket várók könnyed beszélgetéséből. Hiszen őt soha nem szólította meg senki.
Kisvártatva megszólalt a csengő, a portás néni kinyitotta az ajtót – ahol szülőnek tilos bemenni –, és szép sorban megjelentek az osztályok, hogy a közös elköszönés után meglóduljon a zsibongó gyerekhad kifelé, s arcukon boldog mosollyal, felszabadultan, hangosan csivitelve, szüleik oldalán elhagyják az iskolát. Szinte egyszerre hangzottak el a szokásos kérdések: „Mi volt ma, mi van az üzenőben, megvan mindened?” Távolodóban szófoszlányokat hallani ebédről, jegyekről és a házi feladatról.
A hajléktalan apuka azonban különleges elbánást élvezett a portás néni jóvoltából, mert amikor a gyerekek derékhada már kirajzott, ő bemehetett a földszinti aulába, hogy ott várja meg elsős kislányát. Ahol azután leültek egy padra, így találkozva naponta – legalább egy rövid időre – apa és lánya.
A kislány mindig szerényen, de tisztán, rendesen volt felöltözve. Látszott, nem azonos körülmények között élnek, de abban hasonlítottak egymásra, hogy a gyermek is hallgatag, csendes volt. Szótlanul, szerényen ült apja mellett, s röviden válaszolt, ha az kérdezett valamit. Hátitáskáját maga mellé tette, elővette a házi feladatos füzeteket. Az apa pedig egy csomag mézes puszedlit halászott elő a zsebéből, és nyájas szavakkal nyújtotta gyermeke felé. „Tessék, egyél, direkt neked vettem, tudom, hogy szereted…” A lányka nem szólt semmit, egy határozott mozdulattal megragadta a zacskót, és jó étvággyal nekilátott elpusztítani a tartalmát. Közben megkínálta apját. „Nem, köszönöm, nem kérek” – hárította el ő a finom falatokat.
Eközben a kislány nekilátott – a térdén írva – megoldani a házi feladatot. Apja csendben figyelte, s ha elakadt, kedves szavakkal, végtelen türelemmel és szeretettel, néhány ügyes mondattal segítette a kicsi lányt a helyes megoldás felé.
Mikor a gyerek elkészült, összecsomagolt, felöltözött. Hangos köszönés után kéz a kézben indultak el a kijárat felé. Tisztán hallatszott, ahogy apja megkérdezi: „Mi volt ma, mi van az üzenőben, megvan mindened?” S távolodóban szófoszlányok ebédről, jegyekről és a házi feladatról.
Gyarmati Gábor