A hét témája

A múlt század negyvenes éveinek vége felé szokatlanul megnőtt a hallgatók száma az evangélikus teológián. Ennek főleg két oka volt. Egyrészt a tanulmányi évek számát ekkor emelték négy évről öt évre, így egy évfolyammal többen tanultak egyszerre. Másrészt a lelki ébredés hullámverése sok fiatalt indított a lelkészi szolgálatra. A hallgatók többsége a szolgálni vágyás belső tüzével kezdte tanulmányait, és indult az egyre bizonytalanabb perspektívájú jövő felé. Erre a bizonytalanságra utalt az 1953-ban végzettek búcsúestjén Veöreös Imre hasonlata: „Van úgy, hogy néha leszáll a köd… az ember életében is. …néha különösen sűrű köd vesz körül, és nem látunk előre.”

A szolgálatra ilyen helyzetben készülő és induló nemzedék teológusait kellett Prőhle Károlynak hasznos útravalóval ellátnia. A sok kiváló professzorunktól szerzett tudás mellett a tőle tanultak azért hagytak mély nyomot akkori tanítványaiban, mert a gyakorlati tanszék tanáraként azokat a tárgyakat tanította, amelyekre a lelkészi szolgálatban naponta szükségünk volt: a homiletikára, katechetikára, poimenikára és liturgiára.

A szolgálatban eltöltött évtizedek tapasztalatával a hátam mögött megpróbálom összegezni: mi az, amit tőle tanultunk-tanultam?

Prőhle Károly megtanított Isten szemével látni a világot és az embereket. Azt a látást igyekezett erősíteni bennünk, hogy ez a világ, amelyben élni és szolgálni fogunk, Isten világa. Benne Isten uralkodik. Gyakran még a keresztény ember számára is nehezen ismerhető fel Isten rejtett uralma. Pedig Isten Úr, nem a világi, gyakran pejoratív értelemben, hanem ahogyan az Ótestamentum és az Újtestamentum tesz róla bizonyságot: hatalmát szeretetével gyakorolja.

A teremtettség és a megváltás jogán minden ember Isten gyermeke, akik hozzá tartoznak, rászorulnak Isten megismerésére. Ezért a lelkész és az egyház szolgálatának horizontja tágabb a gyülekezet határánál. Tehát a szolgálat megkereszteltek és meg nem kereszteltek felé egyformán kötelez. A világ nem hívő és hitetlen emberekre oszlik, hanem Istent ismerő, Istent tudatosan vagy öntudatlanul kereső és istenhiányukat istentagadással leplező emberekre. Isten nagyságának ez a felismerése szolgálatunk folyamán sok félelmet, görcsöt oldott fel bennünk.

Felfedeztette velünk a Szentírás üzenetének gazdagságát.

Mint a gyakorlati tanszék professzora szigorúan vette a homiletikai és katechetikai gyakorlatokon való részvételt. A szemináriumi dolgozatokat nemcsak megíratta velünk, hanem egy-egy budapesti gyülekezetben el is kellett mondani őket. Bírálataiban mindig szigorú volt. Néha méltatlankodva megjegyeztük: „Prőhlének senki nem tud hibátlan dolgozatot írni.”

A dolgozatoknál ragaszkodott a Szentírás szövegének pontos értelmezéséhez. Ragaszkodott a bibliai szöveg minél alaposabb megértéséhez, az összefüggések felismeréséhez, ahogyan egy-egy textus a Szentírás egészének üzenetébe beágyazódik. Így fedezte fel az ember a Szentírás szövegének gazdagságát, s tanult meg teológus módon gondolkodni.

A prédikáció – de még a gyermek-bibliaköri szolgálat – pontos, logikus felépítését is megkívánta tőlünk. Az a nemzedék, amelyik akkor tanult a teológián, ma is tudja: az igehirdetés mondanivalóját egyetlen mondatban össze kell tudni foglalni. Ez nem cím, hanem mondat: lehet állító, kérdő vagy felszólító. Talán nem hangzik el szó szerint a prédikációban, de az igehirdetőnek tudnia kell, hogy mit akar mondani. A bevezetés arra szolgál, hogy rávezessen a mondandó aktualitására. A prédikáció pontjainak pedig egymáshoz kapcsolódóan kell kifejteniük az ige üzenetét. Így a hallgatók könnyebben megjegyezhetik az igehirdetés mondanivalóját.

Úgy tanultuk, hogy a színvonalas szolgálatot indokolja az Írás, illetve Isten iránti tisztelet, a hallgatók megbecsülése, de erre ösztönöz az a külső tényező is, hogy az egyház szolgálata sok helyen templomi istentiszteletre vagy gyülekezeti hitoktatásra korlátozódott.

Nemcsak a Szentírás üzenetének pontos értelmezésére és tolmácsolására hívta fel a figyelmet Prőhle Károly, hanem az ige mondanivalójának hogyanjára is. Szolgálatra való készülésemben végigkísért az a mondata, amelyet Arany János Toldijából idézett: „Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg? / Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?” Így nem szabad prédikálni. Az ige tolmácsolásánál nemcsak a szöveg pontos értelmezésére kell figyelni, hanem a hallgatókra is. Ahhoz, hogy ne vaktában dobjam el a „követ”, ismerni kell az ige hallgatóit.

Jól érzékeltette velünk, hogy már a mi szolgálatunk idején sem a régi egyházi hagyományokban nevelkedett hallgatóság ült a szószékeink alatt. A tudomány és a technika ugrásszerű fejlődése megváltoztatta őket. Kitágult a látókörük, ismereteik gazdagodása gyakran kritikussá tette őket az istentiszteleten elhangzottakkal szemben. Az igehirdetőnek ezt a megváltozott embert komolyan kell vennie. Tudását, eredményeit nem szabad lebecsülni, hanem ezek tiszteletben tartásával kell bemérni a „dobás” helyes irányát. Csak akkor érhetjük el őket, ha próbáljuk megérteni kérdéseiket, és az ige fényében segítünk a válaszok keresésében. Mindez nem lehetséges személyes kapcsolatok kiépítése nélkül.

Tőle tanultuk a gyülekezet tanításának fontosságát.

Egyszer kezdő lelkész korunkban szolgált gyülekezetünkben. Férjem panaszkodott a presbitereire: jelentéktelen dolgokon akadékoskodnak, nem ismerik fel a gyülekezeti munka lényegét. „Azért vagy itt, hogy megváltoztasd őket!” – válaszolta rá a professzor, akinek gyülekezeti lelkész korából sok hasonló tapasztalata volt.

Különböző adottságú gyülekezetekben szolgálva megtapasztaltuk, hogy szívós munkával nevelhető, megváltoztatható a gyülekezet. Azok a presbiterek, akik egy-egy presbiteri gyűlésen nemcsak a napi gondokról hallanak, pénzügyekről tárgyalnak, hanem a Szentírás és az egyház tanításával is ismerkednek, idővel a lelkésznek hasznos segítői lehetnek a gyülekezet lelki építésében.

A közösség hitbeli nevelésének azonban nem csak a gyülekezet építése szempontjából látta jelentőségét. Egyre világosabbá vált, hogy sokak számára már „magas” lett a templom küszöbe, nem tudtak átlépni rajta. Kérdésessé lett: hogyan lehet eljuttatni hozzájuk az ige üzenetét nem a megszokott, kultikus formák között? Így fogalmaztuk meg: az egyháznak „a háztetőkről való prédikálást” kell gyakorolnia. Ezt az egyház a hívő gyülekezeti tagjain keresztül tudta csak végezni, akik hitbeli ismereteik birtokában vagy annak megfelelő magatartásukkal (életfolytatásukkal) az evangélium hírvivői lehettek nem keresztény környezetükben.

A mi nemzedékünket a liturgiára is Prőhle professzor úr tanította, és évtizedeken keresztül az általa összeállított Agendát használtuk.

Napjainkban sok vita folyik a liturgiáról. Vannak, akik ragaszkodnak a régi rendhez – megszokták talán –, mások igazodni kívánnak az idők változásaihoz. Ebben a kérdésben én nem vagyok illetékes állást foglalni. Két szempontból azonban ma is érvényes, amire a liturgiával kapcsolatban a professzor úr tanított. Az egyik: a rend és a fegyelem a liturgia végzésében. A rendnek és fegyelmezettségnek kell jellemeznie mind a liturgus magatartását, mind az istentisztelet menetét. Ezzel tartozunk Istennek és az istentisztelet hallgatóságának. A másik: a közös liturgia az egyház egységét szimbolizálja és erősíti…

Kis szórványgyülekezetben szerzett tapasztalatom megerősítette bennem ennek igazságát. Gyülekezeti kirándulások alkalmával a tagok mindig szívesen vettek részt másutt is az istentiszteleteken. Otthonosan érezték magukat, amikor felfedezték, hogy a Deák téri, pécsi, zuglói gyülekezet istentiszteletén ugyanaz a rend, mint Csengődön, Kaskantyún vagy Páhin.

Befejezésül: kívánom, hogy a mostani teológusnemzedék is – hosszú szolgálati évei után – tudjon hálával és szeretettel gondolni professzoraira, ahogyan mi emlékezünk előttünk járt tanítóinkra.

Sárkányné Horváth Erzsébet