A hét témája

Hallottál-e már arról, hogyan tartották istentiszteleteiket az őskeresztények? Tudod-e, hogy mai istentiszteletünk első része, az igeliturgia az ősi zsidó templomi, zsinagógai hagyományokra vezethető vissza? Tanultál-e valaha arról, hogy mit értett Luther Márton a misén, és mit nevezett tévtanításnak benne a Szentírás alapján? Foglalkoztál-e már azzal a kérdéssel, hogy milyen értékes és káros hatások érték az egyház istentiszteleti életét az elmúlt évszázadok alatt?

Miközben örvendetes módon egyre többeket foglalkoztat egyházunkban az istentisztelet ügye, egyre többen fogalmazzák meg véleményüket e kérdésben – talán még mindig kevés az ismeretünk az istentiszteletről ahhoz, hogy szubjektív gondolatainkon kívül érdemben is legyen róla mondanivalónk.

Ezért hiánypótló a közelmúltban megjelent kötet, Jánossy Lajos Az evangélikus liturgia megújhodása történeti és elvi alapon című munkája, melyről azonnal el kell mondani, hogy egy közel nyolcvan évvel ezelőtt megjelent könyv második kiadása. Aktualitásából azonban mit sem veszített az elmúlt évtizedek alatt.

A szerző a mű bevezetésében megismerteti az olvasót a liturgia alapjaival, szakkifejezéseivel, rámutat arra, hogy evangélikus egyházunk számára mennyire kiemelten fontos az istentisztelet és az azon való „értő” részvétel, hiszen Ágostai hitvallásunk éppen abban határozza meg az egyház lényegét, ami az istentiszteleten történik: „Az egyház a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják, és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki.” (CA VII. cikk)

Ezért mutatja be Jánossy a liturgia történetét a kezdetektől. Megismertet a liturgia keleti és nyugati formáival, érthetően magyarázza el a középkori torzulásokat és azok okait, bemutatja a Luther által összeállított latin és német istentiszteleti rendeket, és amellett, hogy a magyar liturgikus változásokra is kitér, kitekint a skandináv országok istentiszteleti formáira. Lenyűgöző az a tudás és elkötelezettség, amellyel az evangélikus istentiszteletet, illetve fejlődését bemutatja.

Megtanít arra, hogy a racionalizmuson felnőtt gondolkodásunkkal szakíthassunk, és úgy lássuk az istentiszteletet, mint amelynek „éltető ereje és legfőbb cselekvő alanya maga az élő Üdvözítő, az egyház feje”. Ahol nem csupán a lelkész prédikációja hangzik, hanem az Isten élő szava, ahol nem csupán hirdettetik Isten bűnbocsátó kegyelme, hanem ténylegesen megtörténik a bűnöktől való szabadítás, ahol nem csupán emlékeznek az utolsó vacsorára, hanem Krisztus teste és vére rendszeres táplálékává válik a keresztény ember hitének.

Megtanít arra, hogy az istentisztelet nem szokások ismétlése, hanem esemény: találkozás Krisztussal a testvéri közösségben. Ünnep, melyet a tanítvány együtt tölthet Mesterével és Urával. Hálaadás (eucharisztia), mellyel betöltekezve indulhat a keresztény ember a hit harcának színterére, a hétköznapokba.

A szerző lelkesedése magával ragadja az olvasót, az ő szívügyévé is teszi az istentiszteletet, és szinte egészen biztos, hogy aki elolvassa a kötetet, már a következő vasárnapon más füllel hallgatja az igét, más lelkülettel énekli a dicséretet és mondja az imát, és sóvárogva várja, hogy Krisztus teste legyen ételévé, vére legyen italává az úrvacsora szentségében.

A szép küllemű kötet második kiadásának megjelenését a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület és a Fraternitás Lelkészegyesület tette lehetővé.