Kultúrkörök

Mosolyszeletek

Hajléktalan

Van egy hajléktalan ismerősöm. Régi kapcsolat már a miénk, ő mindig ugyanannál a közlekedési lámpánál sétálgat némi bevételre vadászva, én pedig gyakran járok arrafelé. Ruházatából, megjelenéséből, de legfőképpen beszédéből és modorából látszik, nem oda való. Vélhetően szebb napokat is látott, messziről kerülhetett ebbe a sorba. Ha várakoznom kell a piros lámpa miatt, előfordul, hogy nekiadom a bevásárlókocsiba szánt, zsebemben tartott pénzt. Hálásan megköszöni, s váltunk néhány szót. Legutoljára nevetve mutatott az autó lámpáira. Értetlenségemet látva hangosan mondta: „Ne felejtse el felkapcsolni a világítást!” „Még korai” – motyogtam már felhúzott ablaknál, és mert a lámpa zöldre váltott, beleléptem a gázba. Sokáig morfondíroztam a furcsa mondaton, míg végre leesett a tantusz. Nem, nem közlekedési szakemberrel találkoztam. Figyelmességével az adományt akarta megszolgálni.

Párkereső

A kifejezetten csinos kolléganővel beszélgetünk. Elmeséli, úgy alakult az élete, hogy így negyven körül még mindig foglalkoznia kell a párkereséssel, ami – az egyre több figyelembe veendő szempont miatt – már bizony nem is olyan egyszerű feladat. Közbevetésemre, hogy bizonyára a mindennapokban is nehéz lehet egyedül boldogulnia, hamiskásan elmosolyodik, és meglepődést színlelve, de határozottan kérdez vissza: „Egyedül?” – majd önérzetesen hozzáteszi:„Félreértettél valamit! Nekem valóban nincs párom, de szó nincs róla, hogy egyedül lennék! Hiszen tudod, hogy keresztény vagyok.”

Házi humor

A szemetes autó a szokott időpontban elvitte az otthoni hulladékot. Betolom az üres kukát, s szomorúan állapítom meg, hogy az oldalára tapadva benne maradt valami. Nincs más lehetőség, az erre a célra rendszeresített bottal bele kell nyúlni és egy-egy mozdulattal lelökdösni a maszatos papírfecniket. Majd a következő alkalommal elviszik azokat is. Feleségem távolról szemléli, hogy behozván az üres kukát, egy botot fogok, s belenyúlva – mint valami kondérba egy méretes fakanállal –, fölé hajolva munkálkodom. Mire is halkan megkérdezi: „Miért kell az üres kukát megkeverni?”

Misszió

Esti mesélésről, mesekönyvekről esik szó a kollégák között. A kollektív okosodás, tapasztalatcsere jegyében mindenki beszámol róla, hogy náluk mi a rendtartás. Nagyjából azonosak a hagyományok: vacsora, fürdés, ágyba bújás, mese – ha marad még rá idő. Ahol ügyesen szervezik, és telik erre is, ott sem hibátlan minden, hiszen ott meg az a baj, hogy hamar elfogy a mesekészlet. Évi 365 mesét – éveken keresztül – nehéz produkálni.

Adódik hát az ötlet: mindenki hozza be a már kiolvasott könyveit, s így csere útján gyarapodik a választék. Másnap az egyik kolléganő egy szép kiállítású, színes fedelű, vastag könyvet nyújt át tisztességes, jó szándékú, gyermekszerető, ateista kollégájának a következő szavak kíséretében: „Tudod, mi egyházi iskolába járunk, ezt szoktuk olvasni este, nyugodtan próbáljátok meg, nem olyan rábeszélős.” A kolléga átveszi a könyvet, elolvassa a címét, felnéz, megköszöni, és elmosolyodik. Akkor látom meg a címet: Kéz a kézben Jézussal. S egészen biztos vagyok benne, hogy végig fogják olvasni.