Koldus a pályaudvaron. Fiatal és erőszakos férfi, s ahogy nézem, egész jó orkánkabátban kéreget. Kétszázas fémpénzt adok neki, megnézi, és csóválja a fejét. Nem értem, mi lehet a probléma. „Miért tart ilyen kopott, rossz pénzt?” – kérdezi hangos elégedetlenséggel. „Próbálna itt lenni egész nap” – folytatja az ostorozást. Azután lök is rajtam, mert egyetemista lányok érkeznek, és őket mindig meg lehet kopasztani ebéd előtt. Budán az utóbbi időben öntudattal kéregetnek, és elvárják, hogy a járókelők rendesen fizessenek.

Bizonytalanság. Mindenütt és mindenben. Állandóan ezt érzem magam körül. Nem bírom megoldani az életemet, mert a világ is pusztul, és forr a gyűlöletben! Határozatlanság itthon és egész Európában. Eddig nem tapasztaltam, de most egyre többször, hogy lényeges döntésekre nincs igazi lehetőség. Széthúzás mindenütt, gáncs és közönyösség. Erről panaszkodik világhírű zongoraművészünk, Kocsis Zoltán. Kifordítják a szavait, itthon és külföldön is. „Végre fogjunk össze! Különben széthullunk!” – mondja szelíd indulattal. „A mi zenekarunkban őszinte barátság van, csodálatos közösségi munka. Legyen ilyen az országunk is!”

Esti kérés. „Mindenható Isten, adj egy kis pénzt!” Hirtelen megállok, mert ilyet még soha nem kértem. De azután gyorsan folytatom, nem magamnak kérek, bár nekem is jó lenne, hogy anyám sírján pótoljam a kidőlt fejfát. Másoknak kérek, gyerekeimnek olyan kicsi kellene, és boldogulnának; aztán néhány közeli barátnak: az egyik meleg kabátot vehetne, a másik jó gyógyszert a beteg szívére, a harmadik a régóta vágyott képzőművészeti albumot, a negyedik Kányádi Sándor verseinek, meséinek új, teljes gyűjteményét. Hajnalban, félálomban összeszámolom a kéréseket. Tényleg nem sok, száz-százötven ember, négy-öt millió forint az egész.

Öreg festő. Emlékszem az utolsó találkozásra, meghökkentő szavaira: „Becsukom az ablakot. Túl gyönyörű a tavasz!” Fél szemmel kilestem, ott pompázott a meggyfa fehér selyemvirágaival, távolabb a mandula lila lángjaival. Azután töprengtem, miért mondta ezt. Fájó lábbal nem mehet ki? Közel kilencvenedik évéhez, annyi kép után is úgy érezte, nem tudja megfesteni a varázslatot. Talán lehetetlen is, egy emberélet kevés hozzá.

Hárman a téren. Öregek, ülnek a padon, a nagy platánfa alatt, és panaszkodnak. A két férfi lassan kifogy a szóból, de a sötét kendős néne új dolgokat talál. „Már a tél sem a régi” – sóhajt hangosan. És a magas hófalakat idézi, a régi csengős szánokat. „Minden csupa sár, vízben a rét, a temető” – folytatja sopánkodását. „Már nincs kedvem meghalni” – hajol aztán az öregurak felé, és boldogan meséli, hogyan kell a töltött tyúkot jól elkészíteni.

Suhanó idő. Ijesztő, milyen gyorsan eltelik egy nap. Elrepül egy hét. Nyomtalanul ellobban a hónap. Egy pillanat az élet. Emlékszem, mintha tegnap lett volna, hogy apám a jeges téli éjben betakart, mert megint lerúgtam a takarómat. Mintha egy órája történt volna, pedig már ötven éve. Mindig megdöbbent a felismerés, ahogyan József Attila írja töredék két sorában: „Én ámulok, / hogy elmúlok.”

Könyvhalál. A költészet halálát Babits több írásában is fölvetette. Kosztolányi az irodalom pusztulását. Márai a kultúra végnapjait jósolta meg, betemeti a feledés, mint Ninivét a sűrű vörös por. És most itt az újabb rémület: a régóta várt táblaszámítógép, az iPad. A készülékkel filmet nézhetünk, játszhatunk, elektronikus könyveket, újságokat olvashatunk! Egy hónapja másról se hallok, mint erről.

Az új évszázadban a mobil legyőzi a számítógépet. A robotok az embereket. Van benne valami, a kis méret a fontos, hogy zsebre lehessen vágni. Mert negyven-ötven éve unatkozik az emberiség, s különösen az utóbbi években. Kell az érintőképernyős telefon-számítógép és a fülhallgató a hangos, vad zenével. Így lehet beszélni egymással, szerelmünkkel, igaz, egymás szavát nem értjük. De nem is kell. Nem érdekes a másik ember, a világ. Csak én vagyok a fontos.

Ceruzasorok. Régi följegyzés. Megfakult sorok: „Micsoda öröm, amikor valaki leveti az emberi dicsőség gondját, s nyomban Isten kezébe kerül, milyen könnyen és szilárdan érzi magát.” Mint a szakadékba esett ember, ahogyan kínlódva kapaszkodik föl az éles sziklákon a hegyoldalon, pedig elegendő lenne abbahagyni a kapkodást, és már ott is lenne összehorzsolt lába alatt a biztos talaj. És Isten tenyerében érezhetné magát.

Hiábavaló foglalatosság. A 19. század európai írói gyakran panaszkodtak a cenzúra miatt. Irodalmi tevékenységüket hiábavalónak érezték. A legfontosabbat, ami igazolja munkájukat, kivágták és eltávolították. Olyan ez – mondta a nagy orosz író –, mintha az asztalosnak úgy engednék meg a gyalulást, ha nem csinál forgácsot. Nem volt könnyű. De ma is nehéz, csak másképpen. Ma a megfogalmazásra kell vigyázni, százfelé figyelni. Az emberek nagyobb része szinte keresi, hogy mibe tud belekötni, semmi nem tetszik.

Fenyvesi Félix Lajos