Keresztény szemmel
Éjfél után tánc, avagy ami szubjektív, és ami nem
A „tárlatvezető” nem a múzeum munkatársa, nem viselt MNG feliratú kitűzőt. De Luther-kabátját és püspöki keresztjét is otthon hagyta, hogy úgy álljon ott a három nagyszabású jelenet övezte térben, mint bármelyikünk: mint átlagos múzeumlátogató, mint a jó képek és kiállítások barátja.
Kezében azonban Bibliát tartott. A nézőket, hallgatókat böjti útra hívta, szubjektív, lélek vezette, ihletett túrára. Nem a legismertebb magyar festő életútját ismertette, nem realizmusáról vagy historizáló előadásmódjáról beszélt, nem iskoláit taglalta vagy népszerűségének titkát – ahogy egy hivatásos, „objektív” tárlatvezető tette volna. Azt kereste a megfestett alakokban: Jézusban, Pilátusban, Máriában és Jánosban, a főpapokban és a katonákban, hogy érzékenyen ábrázolt lelkiállapotuk, széles skálán mozgó gesztusaik, esetleg szimbolikusnak tűnő jelenlétük mennyiben értelmezi a jól ismert evangéliumi eseményeket, Krisztus Urunk kínszenvedésének és kereszthalálának annyiszor megénekelt és annyiféleképpen megfestett történetét.
Talán nem is tűnt volna blaszfémiának, ha így kezdi mondandóját: „Testvéreim, olvassátok el a passió történetét, ahogy azt Mihály evangélista megfestette számunkra…” Evangélista? Talán, de legalábbis apostol, aki Krisztusról – a benne élő Úrról – tanúskodik kétezer évvel a Jeruzsálemben történtek után is. Fabiny Tamás felidéz egy beszélgetést Tolsztoj Anna Kareninájából, amelyben egy bizonyos Mihajlov nevű festő képét – Krisztus Pilátus előtt – nagy fejcsóválás övezi, hiszen nem követi az ikonfestő iskola szigorú szabályait, és Isten-ember helyett ember-Istent láttat. Mert Mihajlov „nem festheti meg azt a Krisztust, aki nincs ott a lelkében”.
Munkácsy nem is használja a képek címében a Jézus nevet, pedig az evangéliumok ezekben a jelenetekben még nem nevezik őt Krisztusnak. Festőnk azonban, mint kései tanúságtevő, már a vallatás képeiben is Krisztusról, a felkentről beszél. Ő, a szegény asztalos fia a megdicsőült Krisztust látja az egyszerű ács fiában. A fehér ruhát viselő Krisztus-alakok nyugalmas magasztossága, fenséges hallgatása elképesztő ellentétet alkot akár Pilátus tanácstalanságával, akár a konspirálók zizegésével vagy az utca népének dühödt gesztusaival és ordítozásával. Íme a király, íme az ember és íme, az Isten Fia, az evangélium maga – valljuk először, másodszor és harmadszor a festővel.
A tárlatvezetés szubjektivitása megengedi, hogy fontos versek citáltassanak Reményiktől, Pilinszkytől, Weöres Sándortól. Hogy megszólaljon – ezúttal zene nélkül – Tim Rice megrázó Pilátus-monológja a Jézus Krisztus szupersztárból:
„És jött egy bősz vad tömeg, sok ütni kész ököl, ádáz és durva nép! / Megrohanták mind, s itt megszakadt a kép… / És jöttek ezrek és ezrek, mind őt siratták, / És körbejárt a bűnös neve is: az én nevem mondták.”
Pilátus nevét, aki azért (is) szerepel a Credóban, hogy történelmi személyként hitelesítse a történetet és meghatározza a kort is. Pilátus, akinek Reményik versében megértés, Pilinszkynél fölmentés a része. Akinek trónján – Munkácsy képén is – szerepel az SPQR (Senatus Populusque Romanus – a római szenátus és nép) rövidítés, a történeti hűség jele. És aki felírta a keresztre azt a másik négy betűt, amelyekkel lelkiismeretének volt adós: INRI. „E négy betű az én becsületem, / Hajótöröttségem utolsó roncsa…”
Fabiny Tamás tárlatvezetésén a teológus beszélt az újszövetségi szöveghez való hűségről. Az irodalmár idézte az idevágó sorokat az evangéliumi történetről és a festő sikertörténetéről. A politikus alkat vont párhuzamot a vallatást és a kivégzést végignéző zsidó főpapok és Kádár János között. Az édesapa látta meg az anyák fájdalmát és conpassióját mindhárom hatalmas kompozícióban – akár rejtve, akár nyíltan jelenik is meg. És végül a prédikátor mutatott rá arra a titokzatos, arab telivéren ülő, fehér ruhás férfira, akiben az Eljövendőt, a királyoknak Királyát, az uraknak Urát, az Isten Igéjét kell látnunk. Aki felvette emberi alakunkat, akinek megvetés és szenvedés volt a része, aki meghalt, és aki föltámadott. És visszajön, amikor harmadszor nyílik meg az ég.
Maupassant híres regényében, A szépfiúban egy hatalmas festményről beszél, s ezzel a Golgota bemutatására utal. „[…] az egész város odacsődült egy magyar festő, Markovits Károly nagy festményéhez, amely egy Jacques Lenoble nevű műértőnél volt kiállítva, s a hullámokon járó Krisztust ábrázolta. A lelkesedő műkritikusok ezt a vásznat a század legnagyszerűbb remekművének ismerték el. Walter megvásárolta ötszázezer frankért, és elvitte; ezzel egyik napról a másikra elvágta a közérdeklődés áradatát, és egész Párizst arra kényszerítette, hogy őróla beszéljen, és irigyelje, szidja vagy dicsérje.” Walter persze kegyesen megnyitotta szalonját az érdeklődők előtt, ez is hozzátartozott a marketingjéhez. Meghívóján ennyi állt: „Walter főszerkesztő és neje tisztelettel kérik, tekintse meg házuknál december 30-án 9 óra és éjfél között Markovits Károlynak a »Hullámokon járó Krisztus« című festményét, villanyvilágításnál. Az utóirat pedig egészen piciny betűkkel az volt: Éjfél után tánc.”
Ki így szubjektív, ki úgy.
Zászkaliczky Zsuzsanna