Kultúrkörök

Tizennégy nap után múlt hét végén tértek vissza Líbiából a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet munkatársai. A szervezet helyi segélyprogramjának keretében az egyiptomi–líbiai határon több mint ezer menekült kapott élelmiszercsomagot, míg Líbiában négy kórház számára összesen két és fél tonna egészségügyi felszerelést, valamint alapvető élelmiszert juttattak el. Az első humanitárius szállítmányokat Kairóban szerezték be, onnan szervezték meg a segélyáru líbiai útját, illetve szétosztását. Bálint Gábor, a szervezet főmunkatársa tapasztalatairól és a szervezet munkájáról az alábbi exkluzív írást küldte lapunknak.

Aznap este érkezem Kairóba, amikor az egyiptomi kopt keresztények közül többen meghaltak a muzulmánokkal történt utcai összecsapásokban. A repülőből kilépve rögtön csörög a telefonom, helyi kollégám hív, hogy több helyen is tüntetések vannak a városban, emiatt nem tud idejében értem jönni.

A repülőtérről kijutva több órán át, lassan araszolva, nehezen jutunk el szállásunkra. Útközben mindenfelé felvonulókba botlunk: az egyik felüljárón a forgalmat kopt keresztények zárják el, kezükben kereszteket szorongatva kétségbeesetten követelnek – azonos bánásmódot. Néhány kilométerrel arrébb Mubarak exelnököt éltetők masíroznak, végül ellenzéki tüntetőkkel találkozunk. Az egész város forrong, feloldhatatlannak tűnő mély konfliktusokat hordozva magában. Egy felkelő szerint a vallási ellentéteket még most is Mubarak emberei szítják, néhány napja, a forradalom idején muzulmánok és keresztények kéz a kézben egymás mellett álltak a Tahrír téren.

A líbiai határig tartó hétszáz kilométeres út eseménytelenül telik, de a határon már szembesülünk a Líbiából elmenekült több ezer külföldivel. A férfiak már hetek óta sátrakban, illetve a szabad ég alatt felhalmozott bőröndhegyeken, pokrócokba csavarva, a nők és a gyerekek pedig a vámhivatal épületében összezsúfolva kénytelenek meghúzni magukat. Többen még azokat a kifliket és sajtokat majszolják, amelyeket pár nappal ezelőtt osztott szét közöttük az ökumenikus segélyszervezet. Reménnyel töltheti el őket, hogy a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) munkatársai is a helyszínen dolgoznak, hogy a határon rekedtek minél előbb hazajussanak Bangladesbe, Vietnamba és megannyi szegényebb afrikai országba.

Átjutva Líbiába már kalandosabban telik az utazás, lépten-nyomon felkelők ellenőrzőpontjain kell keresztülhaladnunk. Éjszaka is továbbmegyünk, mert a fiatal harcosok állítják, hogy ez az országrész biztonságos. Teára invitálnak, támogatásukról biztosítanak, de a segítőkészséget egy alkalommal egész különös módon értelmezik. Az egyik „check pointot” (ellenőrzőpontot) elhagyva a kivilágítatlan úton a sofőr véletlenül egy árok felé kormányozza az autót. A srácok erre egy közepes sorozatot lőnek a levegőbe, figyelmeztetés gyanánt, hogy letértünk az útról. Minek is kiabálni, ha kéznél van a géppisztoly… Nem hittem volna, hogy egy fegyvert jótékony céllal is lehet használni…

Bengáziba, a líbiai felkelők központjába húsz óra alatt jutunk el, itt már vár Belényi Dani kollégám. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet adományát – amely kötszereket, gyógyszereket, fertőtlenítőszereket és kisebb mennyiségben alapvető élelmiszert tartalmaz – a helyi kórházak kapják.

Sikerül felvenni a kapcsolatot az első líbiai segélyszervezettel is, amelynek működését a felkelők központi szervezete, az Átmeneti Tanács hagyta jóvá. A szervezet vezetője élénken gesztikulálva magyarázza, hogy itt Bengáziban most végre szabadon „lélegezhetnek”, megszabadultak Kadhafi elnyomó hatalmától. A külföldi újságírók részére a városban két sajtóközpontot működtetnek, csak itt van internetkapcsolat, mi is innen küldjük haza a jelentéseinket.

Ahogy telnek a napjaink Bengáziban, a helyzet úgy változik szinte óráról órára. Utunk vége felé kezd egyértelmű lenni: a felkelők sorra veszítik el a korábban elfoglalt városokat. A diktátor zsoldosai egyre nagyobb ütemben haladnak előre. Bengázi főterén állandóan kisebb-nagyobb csoportok tüntetnek: repülésmentes övezet kialakítását kérik, Kadhafi távozását követelik. A nemzetközi beavatkozás egyre sürgetőbb. Helyi kapcsolatainktól olyan híreket kapunk, amelyek megerősítik korábbi terveinket: már nincs értelme tovább maradni, egyelőre fel kell függesztenünk líbiai munkánkat. Nagyon nehéz megítélni, hogy a forrongó arab országokban miként mennek majd végbe a változások, s hogy például Líbiába visszatérhetünk-e még valaha…

Bálint Gábor