evél&levél

2017-ben ünnepeljük a lutheri (!) reformáció elindulásának fél évezredes emlékünnepét. A jeles időponthoz közeledve Szilas Attila az Evangélikus Élet március 13-i számában kifejtette azt az óhaját, hogy a készülődés jegyében kívánatos volna, ha egyházunk szorosabbra fűzné a kapcsolatát a református egyházzal (2017-re készülve szorosabb protestáns együttműködés volna kívánatos, 15. o.). Közös hitoktatást, megegyező szövegű énekeskönyvet, sőt közös istentiszteleti ünneplést is vizionált.

Egy közösséget kétféleképpen lehet megtörni: erővel és csendes aknamunkával. Az előzővel hazánkban az ellenreformáció idején megpróbálkoztak a katolikusok, sikertelenül. Bocsánatot kértek érte, mi pedig – remélem – megbocsátottunk nekik. A másik módszer sokkal veszélyesebb, ez pedig egyértelműen református irányból veszélyezteti egyházunkat.

Egyházunknak elsőrendű problémája jelenleg az, hogy nincs megfelelő lutheránus identitásunk. A református „nagy testvér” olykor igencsak fenyegető árnyékában élünk legalább háromszáz éve, és sokak számára evangélikusnak lenni mindössze annyit jelent, hogy nem vagyunk római katolikusok. Szánalmas azonosságtudat… Történelmi tény, hogy a 16–17. században az uralmon lévő katolikus felekezet fegyveresen is üldözte/üldöztette a magyar evangélikusságot. Ugyanígy történelmi tény azonban az is, hogy már ez idő alatt, később pedig még markánsabban jelentkezett a református befolyás egyházunkban. Ma éppen ettől kell féltenünk a saját azonosságunkat. A református befolyás egyértelmű jelei – tudom, unalomig lerágott csont, mégis igaz – a fehérre meszelt templomfalak, az egyoldalúan igehirdetés-központú, az úrvacsorát csak nagyünnepi és bűnbánati (!) függelékként megtűrő istentisztelet, a világi elem túlsúlya az egyház kormányzásában minden szinten. Ennek semmi köze a lutheri kegyességhez, egyházfelfogáshoz, tanításhoz.

Szilas Attila fájlalja, hogy hazánkban az evangélikus és a református egyház nincs olyan közel egymáshoz, mint például Németországban. Való igaz, Németországban helyenként a két egyház ténylegesen szervezeti egységben, unióban él – minthogy ezt a 19. század elején a református Hohenzollern-uralkodó ráerőltette az országában élő lutheránus közösségre. Ez is történelmi tény. „Az Úr Jézus hűséges szolgáit, hitvalló papjainkat katonasággal hurcoltatta börtönbe; mindenfelé, de különösen Sziléziában vértanú-időket élt újra az egyház” – írja erről a korszakról Jánossy Lajos nemrég újra megjelent, kitűnő doktori disszertációjában (Az evangélikus liturgia megújhodása történeti és elvi alapon, 102. oldal, 366. jegyzet). Ez nem az a fajta „ökumené”, amely az egyház javát és a testvéri egység megerősödését szolgálja… Csak remélhetjük, hogy ezek az idők valóban elmúltak, egyszer és mindenkorra.

2017-ben a lutheri (!) reformáció elindulásának ötszázadik évfordulóját fogjuk ünnepelni, amelyet éppen úgy nem volna szabad összemosnunk a kálvini reformációval, mint a Szentháromság-tagadó irányzatokkal vagy éppen a tridenti zsinattal. Közös hitoktatás, közös énekek, közös istentisztelet? Nem a testvéri – tehát kétoldalú és kölcsönös! – közeledés ellen vagyok, de a lutheri hitvallásokhoz való, esküvel vállalt hűségem értelmében nem tudok nem evangélikus szemmel nézni és tanítani bármilyen bibliai történetet akár gyerekeknek is. Mint ahogyan nem szabad nem lutheri módon értelmeznem a Szentírást, és így prédikálnom a szószéken vasárnaponként, akkor sem, ha a gyülekezet soraiban esetlegesen ott ülnek a nem lutheránus testvérek is. Ugyanígy nem tudom vállalni jó lelkiismerettel például az úrvacsora vételét sem református istentiszteleten, tudván, hogy a kálvini tanítás összeegyeztethetetlen a lutheri szentségfelfogással – mint ahogyan nem hívom segítségül valamely szent közbenjárását sem abban az esetben, ha éppen katolikus közösséggel ünnepelek együtt.

Egyébként énekeskönyvünket sem kellene a református igényekhez igazítanunk. Amit fájón elmondtam az identitásunkról, az erre is érvényes. Egyáltalán meg kellene ismernünk, tanulnunk és használnunk az énekeskönyvet, amely ugyan idestova harminc esztendeje a kezünkben van, ám sok gyülekezetben mindössze a 40. énekszámtól kezdik el ma is lapozgatni…

A jó ökumené nem jelenthet arctalanságot és elvtelenséget. Nem hiszek a csak „protestáns ökumenében”, mint ahogyan nem tudom teológiai alapon elfogadni azt a tévhitet sem, hogy az evangélikus egyház a református egyházhoz olyan közel áll, hogy csak egy hajszál választ el tőlük. Amiért Luther és Zwingli annak idején nem tudott megegyezni egymással, azok az akadályok ma is fennállnak. 2017-re készülve nem lehetünk nem lutheránusok! Ha nem a saját hitvallásunkat képviseljük következetesen, azzal éppen az ökumenikus mozgalmat és az egész egyházat szegényítjük meg.

Remélem és imádkozom is azért, hogy 2017-ben mi ne valamilyen arctalan „protestantizmust” ünnepeljünk, hanem a lutheri (!) reformációt – és hogy ennek nyomán megerősödött identitásunkkal lehessünk hasznára az ökumenikus mozgalomnak, nemcsak református testvéreink, hanem az egész anyaszentegyház javára, mindenekelőtt pedig Krisztus Urunk legnagyobb dicsőségére.

Tubán József lelkész (Csorna)