Tö­vis­ko­ro­na,
szö­gek, koc­ka, kön­tös,
vé­res lá­ba, mit a könnyem ön­töz.
Éles kard jár­ja át most szí­ve­met,
si­ra­tom, si­ra­tom az el­ső­szü­löt­te­met.

El­rej­tet­te ak­kor ar­cát a nap,
mel­let­tünk csak a hű Já­nos ma­radt,
s kis­sé tá­vo­labb Má­ria Mag­da­lá­ból,
aki ve­lem zo­kog és gyá­szol.

Együtt hall­juk a vég­ső sza­va­kat,
jaj, fi­am, fi­am, a szí­vem meg­sza­kad!
Mi­ért is ja­jon­gok itt te­he­tet­len,
bár he­lyet­ted len­nék in­kább a ke­resz­ten!

S te jár­nád Ga­li­lea tá­ja­it,
néz­het­néd a Ge­ne­zá­ret-tó kék­lő fod­ra­it.
Ta­nít­hat­nál li­li­o­mok­ról, égi ma­dár­ról…
Az atyai hű gon­dos­ko­dás­ról.
Le­ha­jol­nál új­ra bé­ná­hoz, be­teg­hez…

Jaj, mi­ért ez a ke­reszt?
Fi­am, mi­ért te szen­vedsz?
Ná­zá­ret­ben ott a gya­lud, a friss fa­for­gács…
Bár len­nél in­kább, mint Jó­zsef, egy­sze­rű ács.

Min­den hi­á­ba, ez a te utad.
Már Bet­le­hem­ben ül­dö­zött vad ha­rag.
Ak­kor an­gyal jött, ak­kor kap­tál időt,
hogy erőt gyűjts e ször­nyű ke­reszt előtt.

Ne­kem nincs erőm, én gyön­ge va­gyok.
Nél­kü­led ár­va, csüg­gedt, el­ha­gyott.
El­vé­gez­te­tett, el…
Jaj, mi­ért is lá­tok?
Vé­gig kell néz­nem gyöt­rel­mes ha­lá­lod.
Össze­rop­pant a kí­nod, nem lá­tod?

Majd így össze­tör­ten,
még­is erőt nyer­ve
vesz­lek vé­gül mint gyer­me­ket
új­ra ölem­be.
S hall­ga­tok,
be­fe­lé hull a könnyem,
míg haj­nal­ban an­gyal szó­lít meg:
Föl­tá­madt, itt nin­csen!

De­mé­né Smi­dé­li­usz Er­zsé­bet