Úti­tár­sunk, a Bib­lia

Nincs má­sik olyan köny­ve a vi­lág­iro­da­lom­nak, amely­ben ennyi bölcs mon­dás, köz­mon­dás, fej­tö­rő, pél­dá­zat, afo­riz­ma len­ne ösz­­sze­zsú­fol­va, mint az ótes­ta­men­tu­mi Pél­da­be­szé­dek köny­vé­ben. 31 fe­je­zet­ben, 915 ver­sen át csak úgy árad a tö­mény böl­cses­ség, s aki­nek van fü­le, hall­ja az üze­ne­tét. Szin­te nincs éle­tünk­nek olyan te­rü­le­te, amely­hez ne ta­lál­nánk itt meg­fe­le­lő gon­do­la­tot, ta­ná­csot, út­mu­ta­tást vagy fi­gyel­mez­te­tő in­tést. A hé­ber bib­li­á­ban a Pél­da­be­szé­dek köny­vé­nek cí­me „mis­le”, amely az előbb fel­so­rol­ta­kat együt­te­sen je­len­ti.

A köny­vet ol­vas­va ha­tal­mas gyűj­te­ményt tar­tunk ke­zünk­ben. Az el­ső vers alap­ján jo­go­san gon­dol­hat­juk, hogy „Sa­la­mon­nak, Dá­vid fi­á­nak, Iz­ra­el ki­rá­lyá­nak pél­da­be­szé­de­it” is­mer­het­jük meg be­lő­le. Fi­gyel­mes ol­va­sá­sa­kor azon­ban rá­jö­he­tünk ar­ra, hogy a könyv leg­alább hét kü­lön gyűj­te­mény össze­öt­vö­zé­sé­ből ke­let­ke­zett. 1,1–9,18 egy „apa” és „fia” vi­szo­nyát tár­ja elénk; 10,1–22,16 a leg­kü­lön­bö­zőbb té­má­kat öle­li fel 375 mon­dás­ban; 22,17–24,22 har­minc, két-há­rom ver­set össze­fog­la­ló „köl­te­mény” csok­ra; 24,23–34 fel­ira­ta sze­rint „ezek is a böl­csek mon­dá­sai”; 25,1–29,22 Sa­la­mon pél­da­be­szé­de­it tar­tal­maz­za, de köz­li, hogy eze­ket vi­szont Ezé­ki­ás ki­rály meg­bí­zott­jai gyűj­töt­ték össze. A könyv utol­só előt­ti fe­je­ze­te egy bi­zo­nyos Agur be­szé­dét hoz­za (30,1–33), míg az utol­só, har­minc­egye­dik fe­je­zet Le­mu­el ki­rály any­já­tól szár­ma­zó mon­dá­so­kat kö­zöl. De eb­ben is egé­szen biz­to­san ön­ál­ló sza­kasz még „A de­rék asszony di­csé­re­te” (31,10–31) – a vers­fők­ben a hé­ber ábé­cé be­tűi áll­nak!

Hogy mi­ért Sa­la­mont te­kin­tet­ték még­is a könyv szer­ző­jé­nek, ar­ról csak ta­lál­ga­tá­sa­ink le­het­nek. De az biz­tos, hogy a ha­gyo­mány tu­dott Sa­la­mon ki­rály köz­is­mert böl­cses­sé­gé­ről, ame­lyet ő Is­ten­től kért és ka­pott (1Kir 3), s még Sá­ba ki­rály­nő­je is azért lá­to­gat­ta meg (ahogy Jé­zus mond­ta: a föld vég­ső ha­tá­ra­i­ról – Mt 12,42), hogy pró­bá­ra te­gye őt „ta­lá­lós kér­dé­sek­kel” (1Kir 10). Ugyan­csak hoz­zá­tar­to­zott a ha­gyo­mány­hoz, hogy a bölcs ki­rály há­rom­ezer bölcs mon­dást és ezer­öt éne­ket szer­zett (1Kir 5,12). Ilyen bölcs és el­is­mert em­ber ne­ve te­hát min­den­kép­pen jól hang­zott akár­mely gyűj­te­mény élén.

A ku­ta­tók ezt a bib­li­ai köny­vet az úgy­ne­ve­zett böl­cses­ség­iro­da­lom­hoz so­rol­ják. Raj­ta kí­vül ide tar­to­zik még Jób köny­ve, a Pré­di­ká­tor köny­ve, az apok­rif Jé­zus, Si­rák fia vagy Tó­bi­ás köny­ve. Egy­né­hány zsol­tár is ide so­rol­ha­tó, mint pél­dá­ul az 1., 37., 49., 73., 78,. 91., 128.

Va­ló­szí­nű, hogy a fog­ság utá­ni Iz­ra­el­ben a pa­pok és a pró­fé­ták mel­lett a böl­csek is nagy sze­re­pet ját­szot­tak. A pa­pok fel­ada­ta volt a val­lás ta­ní­tá­sa, a pró­fé­tá­ké az Is­ten sza­vá­nak köz­ve­tí­té­se, míg a böl­csek, aki­ket 24,23 ki­fe­je­zet­ten em­lít, a min­den­na­pi élet­tel kap­cso­la­tos, ősi be­vált mon­dá­sok to­vább­adá­sá­ról gon­dos­kod­tak. Két­fé­le mó­don tet­ték ezt: rö­vid, frap­páns, könnyen em­lé­ke­zet­ben tart­ha­tó mon­dá­so­kat ta­ní­tot­tak, ami­lye­ne­ket a 34., 37., 127. zsol­tár­ban is ta­lál­ha­tunk. Ezek ki­mon­dot­tan kon­zer­va­tív, ál­ta­lá­nos ér­vé­nyű élet­ta­pasz­ta­la­to­kat tük­röz­nek, és egy­sze­rű­en a jó­zan ész­re hi­vat­koz­nak. Ilye­nek Agur mon­dá­sai 30,1–4-ben.

Van­nak mon­dá­sok, ame­lyek a böl­cses­sé­get sze­mé­lye­sí­tik meg. Egy­szer asszony ké­pé­ben lát­juk a böl­cses­sé­get (a hók­ma = böl­cses­ség hé­ber szó nő­ne­mű), aki fér­fi­a­kat hív, hogy biz­ton­sá­got ad­jon ne­kik (1,20–33; 3,13–20), más­kor mint a Te­rem­tő ked­ven­cét és gyö­nyö­rű­sé­gét (8,30).

Át- meg át­szö­vi eze­ket a leg­in­kább a gya­kor­lat­ban hasz­nál­ha­tó ta­ná­cso­kat a ko­moly, mély val­lá­sos­ság. Kulcs­sza­va az Is­ten fé­lel­me (1,7), ame­lyet a leg­kü­lön­bö­zőbb ol­da­lak­ról vi­lá­gí­ta­nak meg a mon­dá­sok. Az Úr fé­lel­me Is­ten is­me­re­té­re jut­tat el (2,5), biz­to­sít­ja a hosszú éle­tet (10,27), az élet for­rá­sa (14,27), élet­re visz (19,23), a meg­le­vő­vel tesz elé­ge­det­té (15,16), el­tá­vo­lít a go­nosz­tól (16,6). De ami a leg­fon­to­sabb: az Úr fé­lel­me a böl­cses­ség kez­de­te, ami­nek kü­lön­bö­ző vál­to­za­ta­it fá­rad­ha­tat­la­nul tár­ja elénk köny­vünk. Ez­zel egy­részt azt fe­je­zi ki, hogy az élet kü­lön­bö­ző te­rü­le­te­i­nek – há­zas­ság, va­gyon, be­csü­let – meg­van az ön­tör­vé­nyű­sé­ge, más­részt Is­ten sza­bad ural­ko­dá­sát a min­den­na­pok­ban, sőt a tör­té­nel­mi ese­mé­nyek­ben is össz­hang­ba tud­ja hoz­ni ve­lük. Mind­ket­tő­vel szá­mol­nia kell az em­ber­nek, hogy el­iga­zod­jon az élet­ben. Eb­ben kí­ván se­gí­te­ni a böl­cses­ség, amely­nek ere­de­te is eb­ben az is­ten­fé­le­lem­ben ta­lál­ha­tó.

Így te­hát azt mond­hat­nánk, hogy szak­sze­rű­en és ér­tel­me­sen csak az iga­zo­dik el az élet út­vesz­tő­i­ben, aki az Is­ten­nel va­ló kap­cso­la­tot te­kin­ti ki­in­du­ló­pont­nak, és ar­ra épít. Jó össze­fog­la­lá­sa en­nek a gon­dol­ko­dás­mód­nak ez a mon­dás: „Az Úr fé­lel­me böl­cses­ség­re int, és aki tisz­tes­sé­get akar, előbb le­gyen alá­za­tos.” (15,33)

A szent­írás­tu­do­mány fel­hív­ja a fi­gyel­met ar­ra, hogy a könyv ré­sze an­nak a nagy egy­ség­nek, ame­lyet ke­le­ti böl­cses­ség­nek szo­kás ne­vez­ni. Pél­da­be­szé­de­it, mon­dá­sa­it vagy ezek­hez ha­son­ló­kat más, a Bib­li­án kí­vü­li ira­tok­ban is meg le­het ta­lál­ni. Mind­ez azon­ban sem­mit nem von le en­nek a könyv­nek az ér­té­ké­ből. Sőt jól tesszük, ha mi ma­gunk, mai ol­va­sók is be­ál­lunk azok so­rá­ba, akik ezek­nek az ősi ér­té­kek­nek a to­vább­adá­sán mun­kál­kod­nak.

Az se za­var­jon ben­nün­ket, hogy az Új­szö­vet­ség­ben csak na­gyon rit­kán idéz­nek a Pél­da­be­szé­dek köny­vé­ből. Mind­azon­ál­tal az Úr in­té­sé­nek és dor­gá­lá­sá­nak ko­mo­lyan vé­te­lét nem­csak Péld 3,11, ha­nem Zsid 12,5 is ta­nít­ja. Hogy Is­ten a csú­fo­ló­dó­kat meg­csú­fol­ja, és az alá­za­to­sak­nak ke­gyel­mez (Péld 3,34, Jak 4,6, 1Pt 5,5), az is kö­zös kincs. Pál apos­tol is in­nen ta­nul­ta meg, hogy ha éhe­zik el­len­sé­ged, adj en­nie, mert ez­zel pa­ra­zsat gyűj­tesz a fe­jé­re (Péld 25,21–22; Róm 12,20). És va­ló­sá­gos cso­dá­nak kell tar­ta­nunk, hogy a sze­re­tet him­nu­szá­nak egyik leg­fon­to­sabb mon­da­tát – leg­alább rész­ben – a Pél­da­be­szé­dek köny­ve 10,12 ad­ta köl­csön Pál­nak: a sze­re­tet „min­dent el­fe­dez, min­dent hisz, min­dent re­mél, min­dent el­tűr” (1Kor 13,7).

Gé­mes Ist­ván