Az élet ke­nye­re

„A Párt­fo­gó pe­dig, a Szent­lé­lek, akit az én ne­vem­ben küld az Atya, ő ta­nít majd meg ti­te­ket min­den­re, és esze­tek­be jut­tat min­dent, amit én mond­tam nek­tek.” (Jn 14,26)

Egy nyel­vet más­kép­pen ta­nít a nyelv­ta­nár és más­képp az édes­anya. A nyelv­ta­nár a di­ák el­mé­jé­hez for­dul, az édes­anya a gyer­mek szí­vé­be ül­te­ti be­le az anyanyelv szó­kin­csét, nyelv­ta­ni, szó­kép­zé­si sza­bá­lya­it. Azért is lesz anya­nyel­vünk­re vo­nat­ko­zó tu­dá­sunk mé­lyebb, le­le­mé­nye­sebb, élőbb min­den ésszel ta­nult és sza­bá­lyok­ba rög­zí­tett nyelv­is­me­ret­nél.

A Szent­lé­lek úgy ta­nít, mint az édes­anyánk. Éle­tün­ket ér­tel­me­zi a ta­ní­tá­sá­val s vi­szont. Ezért lesz ele­ven igaz­sá­gunk, amit tő­le ta­nu­lunk. Be­tel­je­sül a pró­fé­tai jö­ven­dö­lés, hogy Is­ten nem kő­táb­lák­ba vé­si az Új­szö­vet­ség tör­vé­nyét, ha­nem a szí­vünk táb­lá­i­ba.

„Em­lé­ke­ze­te­tek­be idé­zi mind­azt, amit mond­tam nek­tek.” A Lé­lek nagy­sze­rű ta­ní­tó, de nem hoz új ki­nyi­lat­koz­ta­tást. An­nak tel­jes­sé­gét Jé­zus hir­det­te meg. A Lé­lek em­lé­ke­ze­tünk­be idé­zi, amit Jé­zus meg­hir­de­tett. Szent Pál­tól tud­juk, hogy ez kri­té­ri­um is: „Sen­ki, aki Is­ten Lel­ke ál­tal szól, nem mond­ja: ťÁt­ko­zott le­gyen Jé­zus.Ť De azt sem mond­hat­ja sen­ki: ťJé­zus az ÚrŤ, csak­is a Szent­lé­lek ál­tal.” (1Kor 12,3)

Az em­lé­ke­zés megint két­fé­le le­het. Né­mely­kor úgy em­lé­ke­zünk va­la­mi­re, hogy mi­nél vi­lá­go­sab­ban ki­raj­zo­ló­dik előt­tünk, an­nál tisz­táb­ban ér­zé­kel­jük a tá­vol­sá­got, amely kö­zénk nyílt, s ame­lyet egy­re nö­vel köz­tünk az idő mú­lá­sa. Lát­juk em­lé­ke­ze­tünk­ben egy em­ber ar­cát, föl­csen­dül ben­nünk a hang­ja, de az em­ber, a va­la­ha ki­mon­dott szó nem azt je­len­ti szá­munk­ra, amit an­nak ide­jén.

Az em­lé­ke­zés má­sik faj­tá­ja vi­szont ele­ven kö­zel­be hoz­za azt, ami va­la­ha volt. Át­hi­dal­ja az idő sza­ka­dé­kát, és úgy ál­lít elénk rég­volt ese­mé­nye­ket, mint ame­lyek ma is meg­ha­tá­roz­zák lé­pé­se­in­ket, fon­to­sab­bak, élőb­bek a kö­zel­múlt ta­lál­ko­zá­sa­i­nál, épp most el­hang­zó, de örök­re el­röp­pe­nő sza­vak­nál.

Az ilyen­faj­ta em­lé­ke­zés nem a kör­vo­na­lak pon­tos föl­idé­zé­sé­vel bí­be­lő­dik, nem a rész­le­tek­hez hű, ha­nem az egész­hez, s an­nak is a je­len­té­sét eme­li ki mind vi­lá­go­sab­ban. Ezért nem sze­gé­nyül az idők so­rán, ha­nem gaz­da­go­dik. Így em­lé­kez­tet a Lé­lek Jé­zus­ra.

Je­le­nits Ist­ván