Úti­tár­sunk, a Bib­lia

Nem tar­to­zik a so­kat idé­zett új­tes­ta­men­tu­mi ira­tok kö­zé ez a le­vél, amely sze­ré­nyen hú­zó­dik meg a ha­son­ló cím­zé­sű el­ső ár­nyé­ká­ban. Ott a lel­ki­pász­tor Pál iga­zán ben­ső­sé­ges han­gon ír sze­re­tett, sa­ját ala­pí­tá­sú gyü­le­ke­ze­té­nek. Konk­rét eset áll az írá­sa mö­gött, és konk­rét fe­le­le­tet is nyújt. A má­so­dik le­vél­ben a hang mint­ha ál­ta­lá­no­sabb len­ne, ke­vés­bé konk­rét és ha­tá­ro­zot­tan ke­mé­nyebb. Ott a gyü­le­ke­zet jó hí­re ör­ven­dez­te­ti meg az apos­tol szí­vét, itt in­kább a ki­tar­tás­ra va­ló buz­dí­tás áll az elő­tér­ben.

Kér­dé­sek me­rül­het­nek föl a ket­tő össze­tar­to­zá­sá­ról. Az el­ső le­vél leg­fon­to­sabb mon­da­ni­va­ló­ja azok­nak az apos­to­li vi­gasz­ta­lá­sa, akik Pál utol­só ott-tar­tóz­ko­dá­sa óta el­ve­szí­tet­ték va­la­mely sze­ret­tü­ket. Mi lesz ve­lük? – kér­dez­ték nyug­ta­la­nul, hi­szen nem vár­hat­ták meg élet­ben az Úr hir­te­len vissza­jö­ve­te­lét, amit az apos­tol kö­vet­ke­ze­te­sen hir­de­tett ne­kik. A vesz­te­ség nem­csak fáj­dal­mat és gyászt, de nagy el­bi­zony­ta­la­no­dást is oko­zott mind az érin­tet­tek­nek, mind a gyü­le­ke­zet egé­szé­nek a kö­ré­ben. Pál vi­gasz­ta­lá­sa ab­ban csú­cso­so­dik ki – ahogy azt ké­sőbb is is­mé­tel­ten hir­det­te –, hogy akár élünk, akár ha­lunk, min­den­kor az Úréi va­gyunk. Az­az éle­tünk­ben, ha­lá­lunk­ban, sőt az örök­ké­va­ló­ság­ban is.

A má­so­dik le­vél, úgy tű­nik, nem szá­mol már az Úr kö­ze­li vissza­jö­ve­te­lé­vel. Ugyan nyo­ma­té­ko­san vallja, hogy a vissza­jö­ve­tel té­nyé­ben nem le­het ké­tel­ked­ni (1,7–10), de akik azt ál­lít­ják, hogy már itt az Úr nap­ja (2,2), azok okoz­zák a gyü­le­ke­zet­ben úr­rá lett nyug­ta­lan­sá­got és el­bi­zony­ta­la­no­dást. Ar­ra kéri azért a gyülekezetet, hogy ne en­ged­jék ma­gu­kat be­csap­ni (2,1), akár­mi­lyen ügye­sen pró­bál­ják is ezt el­hi­tet­ni ve­lük.

A szer­ző két ok­ból sem ért egyet azok­kal, akik az Úr nap­já­nak azon­na­li el­jö­ve­te­lét hir­de­tik. Az egyik el­mé­le­ti fej­te­ge­tés: rész­le­te­sen pró­bál­ja le­ír­ni, hogy az Úr meg­je­le­né­sé­nek mi­lyen elő­je­lei lesz­nek még. Min­de­nek­előtt a hi­te­ha­gyást em­lí­ti; ezt kö­ve­ti majd a „tör­vény­tip­ró”, a „kár­ho­zat fia”, ám ezek meg­je­le­nését egyelőre meg­gá­tol­ja egy ti­tok­za­tos vissza­tar­tó erő (2,3–7).

Az írás­ma­gya­rá­zók­nak már a má­so­dik szá­zad óta gon­dot oko­zott en­nek az ige­rész­let­nek a ma­gya­rá­za­ta. Mi­re gon­dol­ha­tott a szer­ző? – ez a kér­dés nyit­va ma­rad. A hi­te­ha­gyás vagy aposz­tá­zia min­den kor­ra jel­lem­ző le­het. A „kár­ho­zat fi­át” is ne­héz azo­no­sí­ta­ni va­la­mely sze­méllyel vagy in­téz­ménnyel. Szer­zőnk csak annyit mond, hogy mun­ká­ja már ti­tok­ban fo­lyik kö­zöt­tünk, s majd egy adan­dó pil­la­nat­ban nyíl­tan is meg­je­le­nik (2,8). Töb­ben gon­dol­tak itt a Dá­ni­el köny­vé­nek 2. és 7. fe­je­ze­té­ben meg­je­le­nő ha­tal­mak­ra. Má­sok az An­ti­krisz­tust vél­ték föl­fe­dez­ni ben­ne, bár szö­ve­günk­ben a szó ma­ga nem sze­re­pel.

Még több ta­lál­ga­tás­ra adott okot Pál azon gon­do­la­ta, hogy ezt a tör­vény­te­len­sé­get egy­elő­re vissza­tart­ja va­la­mi. Már Kr. u. 200 tá­ján a Ró­mai Bi­ro­da­lom­ban lát­ta ezt az erőt az egyik egy­ház­atya, a ké­sőb­bi­ek Nagy Ká­roly Né­met-ró­mai Csá­szár­sá­gá­ban vél­ték föl­fe­dez­ni a meg­tes­te­sü­lé­sét. Is­mét má­sok szí­ve­sen kap­csol­ták össze a ké­pet a Je­le­né­sek köny­vé­nek a „vad­ál­la­tok­ról” szó­ló fe­je­ze­te­i­vel.

A má­sik ér­ve­lés me­rő­ben gya­kor­la­ti: szer­zőn­ket a gyü­le­ke­zet­ben elő­állt ál­la­po­tok ag­gaszt­ják. Úgy lát­szik, hogy egye­sek – az Úr kü­szö­bönál­ló vissza­jö­ve­te­lé­re hi­vat­koz­va – egy­sze­rű­en el­ha­nya­gol­ták a min­den­na­pi éle­tük­kel va­ló tö­rő­dést. Szem­be­ál­lít­ja azért a sa­ját szor­gal­mas éle­tét – amit ő a „tő­lünk át­vett ha­gyo­mány­nak” ne­vez – azo­ké­val, akik ren­det­le­nek, lus­ták, tét­le­nek (nyil­ván csak a vá­rás­ra fe­szül­ve!). Kö­ve­ten­dő pél­da­ként ál­lít­ja azért ma­gát elé­jük. De ezen túl­me­nő­en azt is kö­ve­te­li ol­va­só­i­tól, hogy tart­sák tá­vol ma­gu­kat az ilye­nek­től, vagy ha eré­lye­seb­ben akar­juk for­dí­ta­ni: fog­lal­ja­nak (el­le­nük) ál­lást! Lo­gi­kus­nak tart­ja te­hát, hogy a – ma­nap­ság szál­ló­igé­vé lett – mar­káns fe­nye­ge­tést mond­ja ki: „…ha va­la­ki nem akar dol­goz­ni, ne is egyék.” (3,10b) Az Úr el­jön majd, efe­lől nincs két­ség, de az őt várók ad­dig is kö­te­le­sek a „ha­gyo­mány sze­rint”, az­az „csend­ben dol­goz­va, a ma­guk ke­nye­rén” él­ni (3,12).

A két le­vél vi­szo­nyá­nak meg­ér­té­se at­tól függ, hogy me­lyik ma­gya­rá­za­tot fo­gad­juk el. Mond­hat­juk azt, hogy az Úr vissza­jö­ve­te­lé­ről írot­tak ki­egé­szí­tik egy­mást. Elő­ször Pál Jé­zus azon­na­li meg­je­le­né­sé­vel biz­ta­tott és vi­gasz­talt. De tá­vol­ról sem akar­ta a hí­vő­ket ez­zel el­bi­zony­ta­la­ní­ta­ni. Idő­köz­ben már be­lát­ta, hogy ez az ese­mény nem áll kü­szö­bön. Ezért írt ki­egé­szí­té­sül az Úr el­jö­ve­te­lé­nek elő­je­le­i­ről, ame­lyek ti­tok­ban már fo­lya­mat­ban is van­nak. Jó, ha eze­ket föl­fe­de­zi a gyü­le­ke­zet mint elő­je­le­ket.

Ha vi­szont egy­más­sal el­len­tét­ben ál­ló­nak lát­juk a két le­vél ér­ve­lé­sét, ak­kor föl­ve­tő­dik a már rég­óta han­goz­ta­tott sej­tés, mi­sze­rint ezt a má­so­dik le­ve­let nem ír­hat­ta Pál apos­tol. Nem mond­ha­tott el­lent ön­ma­gá­nak, ha­nem va­ló­szí­nű­leg egy má­sod-har­mad­ge­ne­rá­ci­ós hí­vő ke­resz­tény hú­zó­dik meg az apos­tol te­kin­télyt pa­ran­cso­ló ne­ve mö­gött; va­la­ki, aki már a gyü­le­ke­zet meg­vál­to­zott, új hely­ze­té­re re­a­gál.

Akár­me­lyik ér­ve­lést fo­gad­juk is el, ez mit sem von le a le­vél tar­tal­mának ér­té­ké­ből. Sze­ret­né éb­ren tar­ta­ni ben­nünk is az Úr vissza­jö­ve­te­lé­nek bi­zo­nyos­sá­gát, ami­re min­dig is szük­ség van. Erő­sí­te­ni akar­ja a hí­vők ön­tu­da­tát, ami ma is ke­len­dő le­het. Biz­to­sít az Úr hű­sé­gé­ről, aki még a gyen­gél­ke­dő és bot­la­do­zó ke­resz­té­nyek­től sem von­ja meg se­gít­sé­gét és üd­vös­sé­gét. A levél a re­ményt su­gá­roz­za, amely nél­kül se a hit, se a sze­re­tet nem él­het meg!

Gé­mes Ist­ván