Té­ged Is­ten di­csér­lek
és há­lát adok min­de­nért.

Hogy meg­volt min­dig a min­den­na­pim
és nem gyűj­töt­tem más­nap­ra va­lót,
há­la le­gyen.

Hogy min­dig ju­tott két ga­ra­som ad­ni,
és ma­gam­nak nem kel­lett ké­re­get­nem,
há­la le­gyen.

Hogy ér­te­nem ada­tott má­so­kat,
és nem kel­lett sír­nom, hogy meg­ért­se­nek,
há­la le­gyen.

Hogy a sí­rók­kal sír­ni jól­esett,
és nem ne­vet­tem min­den ne­ve­tő­vel,
há­la le­gyen.

Hogy meg­mu­tat­tál min­dent, ami szép,
és meg­mu­tat­tál min­dent, ami rút,
há­la le­gyen.

Hogy bol­dog­gá tett min­den, ami szép,
és ami rút, nem tett bol­dog­ta­lan­ná,
há­la le­gyen.

Hogy so­ha­sem fél­tem a sze­re­tet­től
és sze­ret­het­tem, akik nem sze­ret­tek,
há­la le­gyen.

Hogy akik sze­ret­tek, szé­pen sze­ret­tek,
és hogy nem kel­lett nem szé­pen sze­ret­nem,
há­la le­gyen.

Hogy amim nem volt, nem kí­ván­tam,
és so­ha­sem volt elég, aki vol­tam,
há­la le­gyen.

Hogy em­ber le­het­tem ak­kor is,
mi­kor az em­be­rek nem akar­tak em­be­rek len­ni,
há­la le­gyen.

Hogy meg­tart­hat­tam a hi­tet,
és meg­fut­hat­tam a ki­csik fu­tá­sát,
és fut­va fut­ha­tok az Ér­ke­ző elé,
s tán nem kell a vá­ros­ba men­nem
a lám­pá­som­ba ola­jért,
há­la le­gyen!

Hogy teg­nap azt mond­hat­tam: úgy le­gyen!
és ma is ki­ált­ha­tom: úgy le­gyen!
és hol­nap és hol­nap­után és az­után is
aka­rom éne­kel­ni: úgy le­gyen! –
há­la le­gyen, Uram!
há­la le­gyen!

Sík Sán­dor