A har­min­cas évek de­re­kán egy kis, fe­hér fe­de­lű könyv je­lent meg a ma­gyar könyv­pi­a­con. Ez a ki­ad­vány vi­sel­te fe­dő­lap­ján a fen­ti cí­met. (Szer­ző­je Tú­róczy Zol­tán. – A szerk.) Bi­zo­nyá­ra ke­ve­sen em­lé­kez­nek ma már er­re a köny­vecs­ké­re, mint ahogy meg­je­le­né­se ide­jén is ke­vés em­ber fi­gyelt fel mon­da­ni­va­ló­já­ra. Pe­dig sű­rű so­rok­kal és sta­tisz­ti­kai táb­lá­za­tok­kal te­le­hin­tett ol­da­la­in a ma­gyar pro­tes­tan­tiz­mus egyik ve­zér­alak­ja a ma­gyar sors­kér­dé­sek egyik leg­je­len­tő­seb­bi­két, az ide­gen or­szá­gok­ban, szór­vány­sors­ban élő ma­gyar­ság kér­dé­sét tár­gyal­ta.

Kö­zel két év­ti­zed el­mú­lott már e köny­vecs­ke meg­je­le­né­se óta. Az­óta a ma­gyar­ság szét­szórt­sá­ga nem­csak hogy nem csök­kent, ha­nem még in­kább fo­ko­zó­dott. Ve­ne­zu­e­la ne­vét az a kis köny­vecs­ke em­lé­ke­ze­tem sze­rint meg sem em­lí­tet­te; ma már nem le­het­ne ír­ni a vi­lág min­den tá­ján szét­szórt ma­gyar­ság­ról anél­kül, hogy en­nek az or­szág­nak a ne­vét meg se em­lí­te­nénk sok más or­szág ne­ve mel­lett.

Volt en­nek a kis könyv­nek egy má­sik meg­ál­la­pí­tá­sa is. Saj­nos, en­nek az igaz­sá­ga sem lett ál­ta­lá­no­san is­mert­té mind ez ide­ig. Ez az ada­tok­kal alá­tá­masz­tott igaz­ság pe­dig a kö­vet­ke­zők­ben fog­lal­ha­tó össze: az ol­dott ké­vé­nek ré­szei, az egyes bú­za­ka­lá­szok, bár­mi­lyen ér­té­ke­sek is ön­ma­guk­ban, a gaz­da sze­mét gyö­nyör­köd­te­tő ál­dás­sá so­ha­se vál­nak, csak ak­kor, ha is­mét kö­zös­ség­be ke­rül­nek más bú­za­ka­lá­szok­kal. Ha is­mét ké­vé­vé vál­nak. Vi­szont a ta­pasz­ta­lat mind ez ide­ig azt mu­tat­ta, hogy sem­mi­fé­le más erő nem tud­ja olyan ered­mé­nye­sen kö­zös­ség­be tö­mö­rí­te­ni a szét­szórt bú­za­ka­lá­szok­hoz ha­son­lít­ha­tó szór­vány­ma­gyar­sá­got, mint ép­pen a ke­resz­tyén­ség ere­je. Csak ha az Is­ten szé­rű­jé­re, az­az oda ke­rül a ma­gyar­ság, ahol az Úr az evan­gé­li­um ál­tal mun­kál­ko­dik, van re­mény ar­ra, hogy a szét­szórt bú­za­ka­lá­szok­ból is­mét ké­ve, a vi­lág kü­lön­bö­ző pont­ja­i­ra ke­rült ma­gyar­ság­ból is­mét kö­zös­ség le­hes­sen. Ezért volt és van a vi­lág min­den or­szá­gá­ban fel­ta­lál­ha­tó ma­gyar gyü­le­ke­ze­tek­nek olyan fel­mér­he­tet­le­nül nagy je­len­tő­sé­gük: ezek a kö­zös­sé­gek ké­pe­zik azo­kat a vég­vá­ra­kat, ame­lyek­ben meg­tart­ha­tók a ma­gyar­ság lel­ki és szel­le­mi kin­csei nem csu­pán ma­gunk és utó­da­ink, ha­nem a vi­lág szá­má­ra is. Sőt ezek a vég­vá­rak tá­masz­pon­tok­ká vál­hat­nak, ahon­nan se­gít­sé­get, biz­ta­tást nyer­het­nek azok, akik­re egé­szen rá­sza­kadt a szór­vány­sors sö­tét éj­sza­ká­ja, és akik vágy­nak a kö­zös­ség me­leg­sé­ge után. Ezért Is­ten­nek tet­sző szol­gá­lat egy ilyen vég­vár ka­to­ná­já­nak, egy ide­gen­be sza­kadt ma­gyar gyü­le­ke­zet mun­kás tag­já­nak len­ni!

Hogy az ol­dott ké­vé­hez ha­son­ló ma­gyar­ság egy ré­sze leg­alább Is­ten cél­hoz ju­tást ígé­rő szé­rű­jé­re ke­rül­hes­sen, e so­rok író­ja fon­tos fel­ada­tá­nak te­kin­ti a vi­dé­ken élő hit­test­vé­rek fel­ke­re­sé­sét is. Is­ten se­gít­sé­gé­vel ezt a mun­kát el­kezd­het­te, és ok­tó­ber vé­gé­től kezd­ve ha­von­ta több vi­dé­ki utat te­he­tett, fel­ke­res­ve ott­ho­na­ik­ban a nyil­ván­tar­tás­ban sze­rep­lő és az or­szág bel­se­jé­ben la­kó hit­test­vé­rek je­len­tős ré­szét.

(Meg­je­lent a ca­ra­ca­si ma­gyar gyü­le­ke­zet Üze­net cí­mű lap­já­nak 1953. már­ci­u­si szá­má­ban)

Pósfay György