Töprengő
A homo sapiens, az értelmes ember a legintelligensebb, legbonyolultabb, alkotásra és újításra képes lény, akit egyáltalán ismerünk. Eddigi tudásunk szerint egyedülálló is az egész univerzumban. Mégis valami érthetetlen ösztönzést érez magában arra, hogy magát teljesen semminek tartsa. Se állat, se növény nem annyira szabad és rugalmas, mint amennyire az ember. De az agykutatók éppen most állapították meg, hogy tulajdonképpen saját akarattal nem rendelkezik, mert a legegyszerűbb ténykedése sem más, mint amit az agya már régen eldöntött.
Ki tud olyan szerelmes verseket írni, operákat komponálni, fájdalmat vagy örömöt olyan meggyőző erővel színre vinni, mint mi? Biológusok (és újságírók) mégis azt állítják, hogy a szeretet csak fantazmagória, fantom. Hogy ketten találkoznak, és összekötik az életüket, azt pedig csak a genetikailag eleve meghatározott szaghatásuknak köszönhetik…
Magunkon kívül senkit nem ismerünk, akinek sejtése lenne Istenről, túlvilágról, sőt csoda folytán lehetséges öröklétről. Mégis kitartóan emlegetik, hogy a vallás nem más, mint a fejletlen ősagy primitív konstrukciója.
Egykor azt akarták nekünk bemagyarázni, hogy egész életünk csupán a nemiség (szex) körül forog, de amikor ezt lenyeltük, megszámlálhatatlan komplikációt idéztünk elő, gyógyíthatatlan sebeket ütöttünk vele. Majd azzal ámítottak, hogy az egész élet egyetlen biztos alapja a tőke. Ám most, amikor a multicégek ezt a maguk sátáni meztelenségében gyakorolják, egyre mélyebben sóhajtozunk egy olyan világ után, amelyben a pénz ugyan fontos – de semmiképpen nem játssza a főszerepet.
Vagy itt a már-már vallássá kifejlődött „mindenáron egészségesnek lenni” akarás. Ez a kultusz nem akar fogyatékosságról, betegségről tudni, sőt erőlteti a tudományos kutatást, hogy már eleve csak egészséges emberegyedek lássák meg ezt a világot. De mi van azzal a sok hibával, amellyel mi, „egészségesek” naponként tesszük tönkre a saját egészségünket?
Szinte megszállottként futtatnak bennünket a legkülönbözőbb színezetű ideológiák után, hogy aztán háborúkkal, megszállással, gulágokkal, elgázosítással velünk magunkkal fizettessék meg a számlát. Ezek előtt a tettek előtt nem működött az agy, ez az egyeduralkodónak kikiáltott instancia? És amikor már mindent halomba döntöttünk, nem a fantazmagóriaszeretettől indíttatva siettek-e emberek önzetlenül a mélységes lelki-testi sebek gyógyítására? Miért telnek meg zsúfolásig a templomok egy-egy katasztrófa után? Kizárólag a biológiai motorok ösztönzésére?
Az egésznek különben is van egy bökkenője: tudtunkkal eddig még egy majom sem „talált ki” Istent. Nincs olyan intelligens delfin, amely a saját agyába tekintene. De olyan nagy testtömegű elefánt sincs, amelyik a szinte mindent látó, nagy szeme fejlődését megmagyarázná. A legszorgalmasabb hangyaállam sem épít katedrálisokat, és nem számítja ki, hogy a súlyemelés milyen szabályai szerint emeljék fel a faforgácsokat. Növények nem találtak ki gyógyászati módszereket társaik megmentésére, miközben az ember szinte csodatevő anyagokat nyer belőlük gyógyszerei elkészítéséhez. Csak az egyedi ember tudása és felismerőképessége (amely őt egyébként emberré teszi), az nem lenne egyetlenegy nagy csoda?
A valóságban mindent megteszünk azért, hogy ostobábbnak, olcsóbbnak, jelentéktelenebbnek állítsuk be magunkat, mint ahogy azt gondoljuk és érezzük, és amilyenek vagyunk is. Pedig éppen a természettudományok, a művészetek és nem utolsósorban a vallás tárják világosan a szemünk elé, hogy felfogóképességünk határain belül nincs nagyobb, mint az önmagát ismerő és az önmaga ismeretlensége előtt fejet hajtó lény, az ember. S hogy fölötte csak egyetlenegy valaki állhat: az Isten.
(Németből átdolgozta: G. I.)