A ho­mo sa­pi­ens, az ér­tel­mes em­ber a leg­in­tel­li­gen­sebb, leg­bo­nyo­lul­tabb, al­ko­tás­ra és újí­tás­ra ké­pes lény, akit egy­ál­ta­lán is­me­rünk. Ed­di­gi tudásunk sze­rint egye­dül­ál­ló is az egész uni­ver­zum­ban. Még­is va­la­mi ért­he­tet­len ösz­tön­zést érez ma­gá­ban ar­ra, hogy ma­gát tel­je­sen sem­mi­nek tart­sa. Se ál­lat, se nö­vény nem annyi­ra sza­bad és ru­gal­mas, mint amennyi­re az em­ber. De az agy­ku­ta­tók ép­pen most ál­la­pí­tot­ták meg, hogy tu­laj­don­kép­pen sa­ját aka­rat­tal nem ren­del­ke­zik, mert a leg­egy­sze­rűbb tény­ke­dé­se sem más, mint amit az agya már ré­gen el­dön­tött.

Ki tud olyan sze­rel­mes ver­se­ket ír­ni, ope­rá­kat kom­po­nál­ni, fáj­dal­mat vagy örö­möt olyan meg­győ­ző erő­vel szín­re vin­ni, mint mi? Bio­ló­gu­sok (és új­ság­írók) még­is azt ál­lít­ják, hogy a sze­re­tet csak fan­taz­ma­gó­ria, fan­tom. Hogy ket­ten ta­lál­koz­nak, és össze­kö­tik az éle­tü­ket, azt pe­dig csak a ge­ne­ti­ka­i­lag ele­ve meg­ha­tá­ro­zott szag­ha­tá­suk­nak kö­szön­he­tik…

Ma­gun­kon kí­vül sen­kit nem is­me­rünk, aki­nek sej­té­se len­ne Is­ten­ről, túl­vi­lág­ról, sőt cso­da foly­tán le­het­sé­ges örök­lét­ről. Még­is ki­tar­tó­an em­le­ge­tik, hogy a val­lás nem más, mint a fej­let­len ős­agy pri­mi­tív konst­ruk­ci­ó­ja.

Egy­kor azt akar­ták ne­künk be­ma­gya­ráz­ni, hogy egész éle­tünk csu­pán a ne­mi­ség (szex) kö­rül fo­rog, de ami­kor ezt le­nyel­tük, meg­szám­lál­ha­tat­lan komp­li­ká­ci­ót idéz­tünk elő, gyó­gyít­ha­tat­lan se­be­ket ütöt­tünk ve­le. Majd az­zal ámí­tot­tak, hogy az egész élet egyet­len biz­tos alap­ja a tő­ke. Ám most, ami­kor a mul­ti­cé­gek ezt a ma­guk sá­tá­ni mez­te­len­sé­gé­ben gya­ko­rol­ják, egy­re mé­lyeb­ben só­haj­to­zunk egy olyan vi­lág után, amely­ben a pénz ugyan fon­tos – de sem­mi­kép­pen nem játssza a fő­sze­re­pet.

Vagy itt a már-már val­lás­sá ki­fej­lő­dött „min­den­áron egész­sé­ges­nek len­ni” aka­rás. Ez a kul­tusz nem akar fo­gya­té­kos­ság­ról, be­teg­ség­ről tud­ni, sőt eről­te­ti a tu­do­má­nyos ku­ta­tást, hogy már ele­ve csak egész­sé­ges em­ber­egye­dek lás­sák meg ezt a vi­lá­got. De mi van az­zal a sok hi­bá­val, amellyel mi, „egész­sé­ge­sek” na­pon­ként tesszük tönk­re a sa­ját egész­sé­gün­ket?

Szin­te meg­szál­lott­ként fut­tat­nak ben­nün­ket a leg­kü­lön­bö­zőbb szí­ne­ze­tű ideo­ló­gi­ák után, hogy az­tán há­bo­rúk­kal, meg­szál­lás­sal, gu­lá­gok­kal, el­gá­zo­sí­tás­sal ve­lünk ma­gunk­kal fi­zet­tes­sék meg a szám­lát. Ezek előtt a tet­tek előtt nem mű­kö­dött az agy, ez az egyed­ural­ko­dó­nak ki­ki­ál­tott ins­tan­cia? És ami­kor már min­dent ha­lom­ba dön­töt­tünk, nem a fan­taz­ma­gó­riasze­re­tet­től in­dít­tat­va si­et­tek-e em­be­rek ön­zet­le­nül a mély­sé­ges lel­ki-tes­ti se­bek gyó­gyí­tá­sá­ra? Mi­ért tel­nek meg zsú­fo­lá­sig a temp­lo­mok egy-egy ka­taszt­ró­fa után? Ki­zá­ró­lag a bio­ló­gi­ai mo­to­rok ösz­tön­zé­sé­re?

Az egész­nek kü­lön­ben is van egy bök­ke­nő­je: tud­tunk­kal ed­dig még egy ma­jom sem „ta­lált ki” Is­tent. Nincs olyan in­tel­li­gens del­fin, amely a sa­ját agyá­ba te­kin­te­ne. De olyan nagy test­tö­me­gű ele­fánt sincs, ame­lyik a szin­te min­dent lá­tó, nagy sze­me fej­lő­dé­sét meg­ma­gya­ráz­ná. A leg­szor­gal­ma­sabb han­gya­ál­lam sem épít ka­ted­rá­li­so­kat, és nem szá­mít­ja ki, hogy a súly­eme­lés mi­lyen sza­bá­lyai sze­rint emel­jék fel a fa­for­gá­cso­kat. Nö­vé­nyek nem ta­lál­tak ki gyó­gyá­sza­ti mód­sze­re­ket tár­sa­ik meg­men­té­sé­re, mi­köz­ben az em­ber szin­te cso­da­te­vő anya­go­kat nyer be­lő­lük gyógy­sze­rei el­ké­szí­té­sé­hez. Csak az egye­di em­ber tu­dá­sa és fel­is­me­rő­ké­pes­sé­ge (amely őt egyéb­ként em­ber­ré te­szi), az nem len­ne egyet­len­egy nagy cso­da?

A va­ló­ság­ban min­dent meg­te­szünk azért, hogy os­to­bább­nak, ol­csóbb­nak, je­len­ték­te­le­nebb­nek ál­lít­suk be ma­gun­kat, mint ahogy azt gon­dol­juk és érez­zük, és ami­lye­nek va­gyunk is. Pe­dig ép­pen a ter­mé­szet­tu­do­má­nyok, a mű­vé­sze­tek és nem utol­só­sor­ban a val­lás tár­ják vi­lá­go­san a sze­münk elé, hogy fel­fo­gó­ké­pes­sé­günk ha­tá­ra­in be­lül nincs na­gyobb, mint az ön­ma­gát is­me­rő és az ön­ma­ga is­me­ret­len­sé­ge előtt fe­jet haj­tó lény, az em­ber. S hogy fö­löt­te csak egyet­len­egy va­la­ki áll­hat: az Is­ten.

(Né­met­ből át­dol­goz­ta: G. I.)