Úti­tár­sunk, a Bib­lia

Ket­tős éle­tű, el­ső pil­la­ntás­ra fur­csa em­ber köny­ve Ezé­ki­el pró­fé­táé. Ne­ve azt je­len­ti: „Is­ten erős”, vagy azt is je­lent­he­ti, hogy „Is­ten vi­gasz­tal”. Mind­ket­tő­re, erő­re, de vi­gasz­ta­lás­ra is szük­sé­ge volt va­ló­szí­nű­leg hosszú éle­te fo­lya­mán Ezé­ki­el­nek.

Éle­té­nek ket­tős­sé­ge már ott kez­dő­dött, hogy pa­pi em­ber­ként lett pró­fé­tá­vá, ami egy­ál­ta­lán nem volt ma­gá­tól ér­te­tő­dő (1,3). Ott foly­ta­tó­dott, hogy ő szen­ve­dő né­pe gyó­gyu­lá­sát a ha­gyo­má­nyok­hoz, a ré­gi­hez va­ló vissza­for­du­lás­ban lát­ta. Ugyan­ak­kor ta­nács­ta­lan em­be­rek kö­zött dol­go­zott, akik ne­héz kér­dé­se­ik­re tő­le „mo­dern” fe­le­le­te­ket vár­tak.

Ám ket­tős­sé­gé­nek csú­csa még­sem ez volt, ha­nem szám­ki­ve­tett sor­sá­ban rej­lett. Kr. e. 597-ben né­pe elit­jé­vel együtt őt is el­hur­col­ták Ba­bi­lon­ba. Ott ér­te öt év múl­va Is­ten el­hí­vá­sa, s ott is élt és dol­go­zott hu­szon­két éven át. Ezé­ki­el szí­ve még­is „ott­hon” ma­radt, hogy ott do­bog­jon, fő­leg a sze­re­tett fő­vá­ro­sért, Je­ru­zsá­le­mért.

Ha csak köny­ve fe­je­ze­te­i­nek szá­mát vesszük, lát­juk, hogy szin­te a fe­lük­ben az el­vesz­tett, el­fog­lalt, meg­szent­ség­te­le­ní­tett, le­rom­bolt és ál­ta­la még­is fe­lejt­he­tet­le­nül sze­re­tett Je­ru­zsá­lem­ről van szó. Nem tud­ja el­fe­led­ni, kö­nyö­rög ér­te, fi­gyel­mez­te­ti, in­ti és óv­ná a ve­szé­lyek­től. Lá­to­má­sa­i­ban is vissza-vissza­tér a ké­pe, ha új or­szág­ról, új temp­lom­ról és min­de­nek­fe­lett az új Je­ru­zsá­lem­ről be­szél. Még köny­ve sem fe­je­ződ­het be más­sal, mint ez­zel a mon­dat­tal: „A vá­ros ne­ve pe­dig ez lesz: Ott van az Úr!”

Je­re­mi­ás­hoz szok­ták ha­son­lí­ta­ni ezt a meg­osz­tott szí­vű, ket­tős éle­tű Ezé­ki­elt, aki­nek kor­tár­sa is volt. De több pon­ton kü­lön­böz­nek egy­más­tól. Ő egé­szen más al­kat, mint kor­tár­sa. Amaz Egyip­tom­ba va­ló el­hur­co­lá­sá­ig „oda­ha­za” dol­go­zott, ott ár­tot­ta be­le ma­gát na­pi po­li­ti­kai ese­mé­nyek­be is, és „csont­ja­i­ba re­kesz­tett tűz­nek” érez­te nagy el­len­ke­zés­sel el­vál­lalt pró­fé­tai fel­ada­tát. Ezé­ki­elt „ide­gen­be” de­por­tál­ták, ahol emig­ráns tár­sai kö­zött elő­ször ma­gá­nak kel­lett meg­sze­rez­nie a szük­sé­ges te­kin­télyt. Az­után pe­dig ép­pen ezek­nek a ta­lajt vesz­tett em­be­rek­nek kel­lett az új kö­rül­mé­nyek kö­zött meg­fo­gal­ma­zott, csa­ló­dott­ság­ból és sér­tő­dött­ség­ből fa­ka­dó kér­dé­se­i­re meg­fe­le­lő vá­laszt ad­nia.

Nem tú­loz­nak egyes ku­ta­tók, ami­kor azt mond­ják, hogy Ezé­ki­el nem­csak a szok­vá­nyos ér­te­lem­ben vett pró­fé­ta, ha­nem föl­dön­fu­tó­ból lett ve­ze­tő, aki Is­ten sza­vá­nak tel­je­sen új ér­tel­me­zést kell, hogy ad­jon, anél­kül hogy el­tér­ne at­tól, amit Is­ten ad a szá­já­ra. Ho­gyan is ért­het­ték em­be­rei a ha­za­vesz­tést, az el­hur­co­lást? S akik már ott szü­let­tek, azo­kat is fe­le­lős­ség ter­hel­te az apák bű­ne mi­att? Igaz­nak kell len­nie a köz­mon­dás­nak: „Az apák et­tek eg­rest, és a fi­ak fo­ga vá­sott el tő­le”? (18,2) Ezé­ki­el si­et­ve akar­ja mint­egy ha­tá­lyon kí­vül he­lyez­ni en­nek a mon­dás­nak az ér­vé­nyét, és az egyén Is­ten előt­ti fe­le­lős­sé­gét hang­sú­lyoz­za.

Aki azon­ban azt hin­né, hogy Ezé­ki­el tel­je­sen el­me­rül a ba­bi­lo­ni hely­zet­ben, az té­ved. Mert szí­ve foly­vást ott do­bog Je­ru­zsá­lem­ben, vissza­ál­mod­ja a ha­zát, a temp­lo­mot és ta­lán az Is­tent is. Ér­dek­li az „ott­hon” sor­sa, el­szo­mo­rít­ja a temp­lom le­rom­bo­lá­sá­nak ke­se­rű hí­re, fáj ne­ki a ha­za­i­ak ide­gen is­te­nek utá­ni fut­ko­sá­sa. És míg Je­re­mi­ás ru­gó­do­zik és re­bel­lis­ke­dik a pró­fé­tai te­her el­len, ad­dig Ezé­ki­el lát­ha­tó­an sze­re­ti, sőt ta­lán él­ve­zi is a pró­fé­tai szol­gá­la­tot. Hi­szen még az is­te­ni üze­ne­tet tar­tal­ma­zó te­kercs le­nye­lé­se után is úgy ér­zi, hogy az „olyan édes volt a szám­ban, mint a méz” (3,3).

Az el­hí­vá­sát két­szer is el­mond­ja, 3,16–21-ben és 33,1–9-ben. Mind­két eset­ben hang­sú­lyos az, hogy az őr­ál­ló fel­ada­tát kap­ta. Kürt­szó­val kell je­lez­nie az el­len­ség kö­ze­led­tét (a hé­ber­ben sa­fah az őr­ál­ló és só­fár a ri­asz­tó kürt sza­va!). Ri­asz­tás, fi­gyel­mez­te­tés te­hát a dol­ga. Ébe­ren kell az Úr sza­vá­ra hall­gat­nia, hogy időben jelezze a ve­szélyt.

Szol­gá­la­tá­nak ezt a vo­ná­sát Je­re­mi­ás­nál vagy Hó­se­ás pró­fé­tá­nál is meg­ta­lál­juk. Ezé­ki­el meg­bí­za­tá­sa azon­ban még to­vább megy. Ne­ki kell kür­töl­nie ve­szély ese­tén, s a ri­asz­tot­tak a kürt­szó ide­jé­ben va­ló el­hang­zá­sa után már sa­ját ma­guk fe­lel­nek az éle­tü­kért. De jaj az őr­ál­ló­nak, ha nem fúj­ta meg ide­jé­ben a kür­töt, és be­kö­vet­ke­zett a baj! Ak­kor vi­szont raj­ta ké­ri szá­mon az Úr min­den el­esett vé­rét.

El­hí­vá­sá­val kap­cso­lat­ban nem le­het­nek il­lú­zi­ói. Is­ten már úgy ké­szí­ti őt elő, hogy „ma­kacs és ko­nok szí­vű fi­ak­hoz” kül­di (2,4). De biz­tat­ja is, hogy csak hir­des­se min­dig az Úr igé­jét, és ne tö­rőd­jék ve­le, hall­gat­nak-e rá, vagy sem. Azt sem hall­gat­ja el előt­te, hogy ke­mény és fur­csa hely­zet­tel kell szá­mol­nia és meg­bir­kóz­nia: hall­ga­tói pusz­ta szó­ra­ko­zás­nak ve­szik a „paj­zán da­lok éne­ke­sé­nek” fel­lé­pé­se­it, mint­egy nép­gyű­lé­sen ér­zik ma­gu­kat. De tá­vol­ról sem gon­dol­nak ar­ra, hogy az ál­ta­la hir­de­tett igét ko­mo­lyan ve­gyék, és asze­rint él­je­nek! (33,30–33)

Ma­ga Ezé­ki­el is fe­nye­ge­tést ka­pott, és meg­der­medt a szí­ve, ami­kor hí­rét vet­te a je­ru­zsá­le­mi temp­lom meg­szent­ség­te­le­ní­té­sé­nek vagy az ott­hon ma­ra­dot­tak ide­gen is­te­nek­kel va­ló ka­cér­ko­dá­sá­nak (18. fe­je­zet). Az Úr ha­rag­já­nak po­ha­rá­ból min­den­ki­nek ki­jut, mert nem is­me­rik el az ő egye­dül­va­ló­sá­gát és ha­tal­mát. Pe­dig ezen mú­lik min­den: az atyák egy igaz Is­te­ne ha­tal­má­nak és sen­ki más­sal össze nem ha­son­lít­ha­tó­sá­gá­nak el­is­me­ré­sén. Ez Ezé­ki­el ta­lán egyik leg­főbb üze­ne­te.

Mi­vel pe­dig ide ju­tott az Is­ten né­pe, hogy er­re kell na­gyon ra­di­ká­li­san em­lé­kez­tet­ni, baj le­het a pász­to­ra­i­val. Is­ten sze­mük­re ve­ti ha­nyag­sá­gu­kat, nyáj­vesz­tő nem­tö­rő­döm­sé­gü­ket, a pász­to­ri szol­gá­lat­ra va­ló al­kal­mat­lan­sá­gu­kat. Szá­mon ké­ri tő­lük a nyá­ját (34. fe­je­zet). S mi­vel al­kal­mat­la­nok let­tek, el­csap­ja őket. Ma­ga ve­szi ke­zé­be a nyá­ja őr­zé­sét, mint az iga­zi pász­tor: az el­ve­szet­tet meg­ke­re­si, az el­té­ved­tet vissza­te­re­li, a gyen­gét fel­eme­li. Mi­cso­da in­tés ez min­den idők pász­to­ra­i­nak, s mi­cso­da ke­gye­lem je­le ez Is­ten­től!

El­gon­dol­kod­ta­tó az, hogy pró­fé­tánk sze­rint min­dig a ré­gi­nek kell meg­újul­nia, és ah­hoz kell vissza­tér­ni. Hang­sú­lyo­zot­tan a ré­gi or­szág, ré­gi nép, ré­gi hit, ré­gi kul­tusz és a ré­gi temp­lom vissza­ál­lí­tá­sa a cél, s ez csak a ré­gi ha­zá­ban, sőt a ré­gi temp­lom­ban va­ló­sul­hat meg, sze­re­tett Je­ru­zsá­le­mé­ben. Emig­ráns­sor­sá­ból ez ért­he­tő is: az el­ha­gyott ha­za „vissza­ál­lí­tá­sa” min­den emig­ráns ha­lá­lig tar­tó ál­ma. Erő­tel­jes az el­szá­radt cson­tok meg­ele­ve­ní­té­sé­ről, a Lé­lek ki­ön­té­sé­ről, egy­faj­ta Mes­si­ás­ról, az új Je­ru­zsá­lem­ről va­ló jö­ven­dö­lé­se.

De va­la­hogy az ef­faj­ta üze­net­re Jé­zus­nak és az ős­ke­resz­tény­ség­nek még­sem volt iga­zán igé­nye. Csak így ma­gya­ráz­ha­tó, hogy Ezé­ki­el­től egyet­lenegy sort sem idéz­nek az új­tes­tá­men­tu­mi ira­tok. Ta­lán csak Pál apos­tol az egyet­len, aki eset­leg Ez 37,27-re gon­dol­hat, ami­kor ar­ról szól, hogy „mi az élő Is­ten temp­lo­ma va­gyunk”. De ér­de­kes mó­don eh­hez a kö­vet­ke­ző meg­jegy­zést fű­zi: „…aho­gyan az Is­ten mond­ta: ťKö­zöt­tük fo­gok lak­ni és jár­ni, Is­te­nük le­szek, és ők az én né­pem lesz­nek.Ť” (2Kor 6,16) Ez vi­szont Ezé­ki­el­nél nem a köz­tünk sá­to­ro­zó (Jn 1,14) Mes­si­ás­ra, ha­nem in­kább csak a Sí­nai-he­gyen kö­tött szö­vet­ség­re vo­nat­ko­zó mon­dat.

Ér­de­kes vi­szont, hogy in­kább for­má­lis pár­hu­za­mo­kat ta­lál­ha­tunk Ezé­ki­el köny­ve és a Je­le­né­sek köny­ve kö­zött. Ezé­ki­el köny­ve utol­só fe­je­ze­te­i­ben lá­to­má­so­kat kö­zöl az új temp­lom­ról. A temp­lo­mot le­mé­rő fér­fi len­zsi­nór­ral és mé­rő­nád­dal dol­go­zik, s ez a kép va­la­mi­kép­pen ha­son­lít a Je­le­né­sek köny­vének a 11. fe­je­ze­té­ben ta­lál­ha­tó temp­lom­mé­rés­re. A Je­le­né­sek köny­vé­ben is van szó új ég­ről-föld­ről és új Je­ru­zsá­lem­ről (21. fe­je­zet), mint ahogy Ezé­ki­el köny­vé­nek utol­só ké­pe is azt ír­ja le. Ér­de­kes azon­ban, hogy míg a Je­le­né­sek köny­ve új Je­ru­zsá­le­mé­nek kö­ze­pé­ből hi­ány­zik a temp­lom, mert „az Úr, a min­den­ha­tó Is­ten és a Bá­rány an­nak a temp­lo­ma” (21,22), ad­dig Ezé­ki­el vissza­tér a ha­gyo­má­nyos múlt­be­li kép­hez, és meg­elég­szik az­zal, hogy a ti­zen­két iz­ra­e­li törzs­nek ad­jon egy-egy ka­put az új vá­ros­ban.

És így van ez a Mes­si­ás ígé­re­té­vel is. Ezé­ki­el a múlt­ba néz itt is: „Ott lak­nak ők, fi­a­ik és uno­ká­ik örök­re, és szol­gám, Dá­vid lesz a fe­je­del­mük örök­re.” (37,25) Az el­ső ke­resz­tény­ség vi­szont ab­ban a ná­zá­re­ti Jé­zus­ban hitt, és azt hir­det­te, aki „Dá­vid mag­vá­ból”, „Dá­vid utó­da­i­tól” szár­ma­zott, azt, aki „Dá­vid utó­da” (Jn 7,42; Róm 1,3; 2Tim 2,8; Jel 5,5), „Dá­vid gyö­ke­re” (Jel 22,16). Vagy ahogy Za­ka­ri­ás pap éne­kelt ró­la: „Ál­dott az Úr (…) Erős üd­vö­zí­tőt tá­masz­tott ne­künk szol­gá­já­nak, Dá­vid­nak há­zá­ból…” (Lk 1,68–69)

Va­ló­szí­nű­leg e kü­lönb­ség mi­att nincsenek az Új­tes­tá­men­tum­ban idé­ze­tek Ezé­ki­el köny­vé­ből. En­nek a ket­tős éle­tű pró­fé­tá­nak azon­ban szí­ve­sen idéz­zük mar­káns mon­da­ta­it mind­má­ig. „Ha pe­dig a bű­nös meg­tér, és nem kö­ve­ti el töb­bé bű­nét, ha­nem tör­vény és igaz­ság sze­rint él, ak­kor meg­men­ti az éle­tét.” (18,27) „…nem kí­vá­nom a bű­nös em­ber ha­lá­lát, ha­nem azt, hogy a bű­nös meg­tér­jen út­já­ról, és él­jen.” (33,11) „…ti az én ju­ha­im, az én le­ge­lőm nyá­ja vagy­tok.” (34,31) „Az én lel­ke­met adom be­lé­tek…” (36,27)

Gé­mes Ist­ván