Úti­tár­sunk, a Bib­lia

Jé­zus szen­ve­dés­tör­té­ne­te ak­kor ér­te el a te­tő­pont­ját, ami­kor Ka­ja­fás fő­pap tü­rel­met­len kér­dés­sel akar­ta vég­leg sa­rok­ba szo­rí­ta­ni az Urat: „Az élő Is­ten­re kény­sze­rí­te­lek, mondd meg ne­künk, va­jon te vagy-e a Krisz­tus, az Is­ten Fia!” (Mt 26,64) Ez nem­csak val­la­tás, ha­nem egy­út­tal fe­nye­ge­tés is volt!

Jé­zus­nak ket­tős er­re a fe­le­le­te. Egy­részt igen­li a ka­pott kér­dést: „Te mond­tad.” De rög­tön hoz­zá is fűz va­la­mit, ami­vel a vád­lott­ból egy­szer­re íté­lő bí­ró lesz: „…meg­lát­já­tok az Em­ber­fi­át, amint a Ha­tal­mas jobb­ján ül, és el­jön az ég fel­hő­in.” Ez pe­dig így a Dá­ni­el köny­vé­ből va­ló mon­dat. Ott ez áll: „Jött va­la­ki az ég fel­hő­in, aki em­ber­fi­á­hoz ha­son­ló volt; az öreg­ko­rú fe­lé tar­tott… Ha­tal­ma az örök ha­ta­lom, amely nem mú­lik el, és ki­rá­lyi ural­ma nem sem­mi­sül meg.” (Dán 7,13–14) És bár Jé­zus, a Mes­si­ás nem a fel­hő­kön jött, ha­nem Dá­vid há­zá­ból Bet­le­hem­ben szü­le­tett (Mik 5,1) – nem ta­gad­hat­juk, hogy Jé­zus is­mer­te és ma­gá­ra vo­nat­koz­tat­va idéz­te Dá­ni­el köny­vé­nek ezt a mon­da­tát. Sőt ami­kor di­cső­sé­ges vissza­jö­ve­te­lé­ről szólt, ak­kor is er­re hi­vat­ko­zott: „…és meg­lát­ják az Em­ber­fi­át el­jön­ni az ég fel­hő­in nagy ha­ta­lom­mal és di­cső­ség­gel.” (Mt 24,30)

Mű­kö­dé­se ele­jén meg­kí­sér­tet­te Jé­zust az ör­dög. Azt kí­ván­ta tő­le töb­bek kö­zött, hogy ugor­jon le a temp­lom pár­ká­nyá­ról (Mt 4,5), de ez a ter­ve nem si­ke­rült. Egy­szer vi­szont nem csu­pán a temp­lom pár­ká­nyá­ra, ha­nem a meg­szent­ség­te­le­ní­tett je­ru­zsá­le­mi temp­lom szen­té­lyé­be ál­lí­tott föl An­ti­o­chos Epip­ha­nes szír ki­rály ide­gen is­ten­szob­ro­kat, ami­re már Jé­zus is azt mond­ta, hogy ez a vég je­le lesz (Mt 24,15). És ezt is Dá­ni­el köny­vé­ből idéz­te (Dán 9,27). Sőt egyik pél­dá­za­ta is tud „tü­zes ke­men­cé­be” vet­te­tés­ről (Mt 13,42.50), akár Dá­ni­el köny­ve (3,6). Mint ahogy Jé­zus ki­je­len­té­se: „az iga­zak fény­le­nek” (Mt 13,43), Dá­ni­el­nél is meg­ta­lál­ha­tó (12,3).

A Je­le­né­sek köny­ve ol­va­sá­sa­kor is rá­jö­vünk ar­ra, hogy szám­ta­lan he­lyen buk­ka­nunk ha­son­ló­sá­gok­ra: ké­pek, ala­kok, ki­fe­je­zé­sek, el­ne­ve­zé­sek is­me­rő­sek Dá­ni­el köny­vé­ből. Itt is, ott is szó van lá­to­má­sok­ról, hal­lo­má­sok­ról, ál­la­tok­ról és szar­vak­ról, ten­ger­ből fel­jö­vő vad­ál­la­tok­ról, an­gya­lok­ról, em­ber­fi­á­ról, bo­nyo­lult szá­mok­ról. Az is kö­zös, hogy a lát­nok za­vart, szo­mo­rú lesz vagy sír, arc­ra bo­rul, meg­né­mul.

Ho­vá so­rol­hat­juk hát ezt a rej­té­lyes köny­vet, amely a mi Bib­li­ánk­ban a há­rom nagy és a ti­zen­két kis­pró­fé­ta köny­ve kö­zött áll? Mi ezért úgy is tart­juk szá­mon, mint pró­fé­tai köny­vet. Nem így a zsi­dó Bib­lia! Ott Dá­ni­el köny­ve egé­szen a vé­gén áll, Ezs­drás, Ne­he­mi­ás és a két Kró­ni­ka-könyv előtt, az „ira­tok” és nem a „pró­fé­ták” kö­zött! Úgy tud­juk, azért, mert a zsi­dók utol­só­ként vet­ték be a bib­li­ai köny­vek kö­zé. Ezért is mond­hat­juk, hogy az Ótes­tá­men­tum „leg­fi­a­ta­labb” köny­ve a Dá­ni­e­lé.

Fő­sze­rep­lő­je, Dá­ni­el is bár­mi más­nak ne­vez­he­tő, de nem pró­fé­tá­nak. A könyv sze­rint jú­de­ai fi­a­tal­em­ber ő, akit tár­sa­i­val együtt Ba­bi­lon­ba hur­col­tak el Je­ru­zsá­lem el­fog­la­lá­sa és fel­dú­lá­sa után, és ott ki­rá­lyo­kat, ura­lom­vál­tá­so­kat élt át. A könyv el­ső hat fe­je­ze­té­ben úgy tu­dó­sít ese­mé­nyek­ről, mint­ha köz­vet­le­nül ő ma­ga is ré­sze­sük len­ne, míg a 7–12. fe­je­ze­tek­ben négy lá­to­mást mond el, és azo­kat ma­gya­ráz­za.

Dá­ni­el köny­vé­nek ese­mé­nye­it és lá­to­má­sa­it a tör­té­ne­lem­ben igen ne­héz idő­be­li­leg el­he­lyez­ni, in­kább úgy lát­szik, hogy – eset­leg hal­lo­más alap­ján? – a ba­bi­ló­ni­ai, mé­di­ai, per­zsa és gö­rög ural­mak­ról szól. Ma­ga Dá­ni­el per­sze már ezek után élt. Ki­je­len­té­sei egy se­reg tény­leg meg­tör­tént ese­mény­re utal­nak, ame­lyek ezek­nek a bi­ro­dal­mak­nak va­la­me­lyi­ké­ben ját­szód­tak le.

A szer­ző sze­mé­lyét nem­igen is­mer­jük, bár szép ne­ve azt je­len­ti, „Is­ten, aki meg­ítél”. Ma­ga a könyv va­ló­szí­nű­leg a Kr. e. 2. szá­zad­ban ke­let­kez­he­tett. Olyan idő­ben, ami­kor már meg­szűnt a zsi­dó­ság­ban a pró­fé­ta­ság in­téz­mé­nye, és a nép­nek küz­de­nie kel­lett, hogy a sok val­lás kí­sér­té­sei kö­zött meg­őriz­ze egy­is­ten­hi­tét.

Ma­ra­dan­dó üze­ne­te a könyv­nek, hogy be­mu­tat­ja, Is­ten hű­sé­gesen gon­dos­ko­dik a ben­ne bí­zók­ról, s te­szi ezt Dá­ni­el és tár­sai sor­sán ke­resz­tül. A po­li­ti­ka­i­lag leg­vál­sá­go­sabb idők­ben is sza­bad és le­het bi­za­kod­ni Is­ten­ben. Biz­ta­tás ez hí­vei szá­má­ra, hogy sem­mi­kép­pen el ne ve­szít­sék hi­tü­ket. Vég­ső so­ron min­dig szá­mol­hat­nak Is­ten se­gít­sé­gé­vel. Ezt az üze­ne­tet sa­já­tos „cso­ma­go­lás­ban” ta­lál­juk Dá­ni­el köny­vé­ben, ame­lyet a szak­em­be­rek apo­ka­lip­ti­kus iro­da­lom­nak ne­vez­nek. En­nek leg­el­ső­je ép­pen a mi köny­vünk.

Mód­sze­re ab­ban rej­lik, hogy a je­len­ben le­ját­szó­dó pró­ba­té­te­lek­re, meg­pró­bál­ta­tá­sok­ra nem is annyi­ra a je­len­ben, ha­nem a jö­vő­ben ígér meg­ol­dást. Az apo­ka­lip­szis szó ép­pen azt je­len­ti, hogy sok minden­nek, amit mi itt ma nem ér­tünk, és ami­re nem ka­punk vá­laszt, an­nak tit­kát Is­ten „fel­fe­di” a jö­vő­ben. En­nek a ti­tok­nak a meg­fej­té­sé­hez szol­gál­tat­ják a kul­csot az apo­ka­lip­ti­kus köny­vek, mint a Dá­ni­e­lé vagy a Je­le­né­sek köny­ve is.

Dá­ni­el köny­vé­ből va­ló az Új­tes­tá­men­tum­ban is több­ször elő­for­du­ló Em­ber­fia név, ame­lyet Jé­zus ma­gá­ra al­kal­ma­zott. Ugyan­csak ez a könyv be­szél so­kat an­gya­lok­ról, s ami a leg­szem­be­öt­lőbb, Dá­ni­el köny­ve hir­de­ti meg az Ótes­tá­men­tum­ban el­ső­ként a ket­tős fel­tá­ma­dást: né­me­lyek örök élet­re, má­sok gya­lá­zat­ra tá­mad­nak föl. De „az oko­sok fény­le­ni fog­nak, mint a fény­lő ég­bolt, és akik so­ka­kat igaz­ság­ra ve­zet­tek, mint a csil­la­gok, mind­örök­ké” (Dán 12,2–3).

De még a Bib­li­á­ban já­rat­la­nok előtt is jól is­mert Dá­ni­el és tár­sai tar­tóz­ko­dá­sa a tü­zes ke­men­cé­ben vagy az orosz­lá­nok ver­mé­ben. A Bél­sacc­ar (Ká­ro­li: Bel­sa­zár) la­ko­má­ján meg­je­le­nő fa­li írás már so­ka­kat meg­ré­mí­tett, és a mo­dern nyel­vek­be is át­ment: me­ne, me­ne tek­el-u-par­szin! Is­ten meg­mér, könnyű­nek ta­lál és el­ítél. Fi­gyel­mez­te­tés ez, hogy va­la­ki meg­mé­re­tett és könnyű­nek ta­lál­ta­tott, ami­nek pusz­tu­lás lesz a vé­ge. Vi­szont ha­tár­ta­lan bi­za­lom csen­dül ki Dá­ni­el imád­sá­gá­ból: „Mert nem a ma­gunk igaz tet­te­i­ben, ha­nem a te nagy ir­gal­mad­ban bíz­va visszük eléd imád­sá­ga­in­kat. Uram, hall­gass meg! Uram, bo­csáss meg!” (Dán 9,18–19)

„Mit ta­nullyunk in­net?” – kér­dez­te Kecs­ke­mé­ti Ale­xis Já­nos Az Da­ni­el Prop­he­ta Köny­ve­nek ma­gya­ra­zattya cí­mű, 1621-ben meg­je­lent köny­vé­ben. És a fe­le­le­te: „Mi­cso­da ke­van­ta­tik az imat­sag­hoz, kö­nyör­ges­höz? (…) az mi szi­vünk­nek buz­gó in­du­lattya, az mely fel has­son Is­ten ele­i­ben. Ne csak nyel­vünk mo­zog­jon aja­kin­kal eggyüt az imat­sag­ban; ha­nem szi­vünk ger­je­döz­zön Is­ten elöt. (…) Min­ket pe­dig az igaz sziv­böl szár­ma­zót kö­nyör­gés­re se­gellyen az mi Is­te­nünk. Fia­ert az Ur Jesus Ch­ris­tusert. Ámen.”

Gé­mes Ist­ván