Az élet ke­nye­re

A le­vél sű­rű­jé­ből va­ló ez a pár mon­dat. Ta­lán il­le­nék szeb­ben, úgy mon­da­ni, hogy a le­vél szí­vé­ből. Be­le a ko­rinthu­si gyü­le­ke­zet éle­té­nek sű­rű­jé­be, a szí­ve kö­ze­pé­be.

Pál apos­tol egy irigy­lés­re mél­tó­an gaz­dag lel­ki­sé­gű gyü­le­ke­ze­tet kény­te­len em­lé­kez­tet­ni ar­ra, hogy a sok­fé­le lel­ki aján­dék az „egy test­nek” szól.

Jé­zus Krisz­tus leg­drá­gább aján­dé­ka, hogy egy test­té ke­resz­telt ben­nün­ket ma­gá­val és egy­más­sal. Et­től va­gyunk egy­ház, et­től él­het­jük meg ke­resz­tény­sé­gün­ket he­lyi gyü­le­ke­ze­tünk­ben is. Csak az egye­sít és csak az tart együtt, amit Krisz­tus tett ve­lünk.

Jó do­log egy­mást ki­egé­szí­te­ni, össze­dol­goz­ni vagy ki­tar­tó buz­gó­ság­gal ke­res­ni az együtt­mű­kö­dés le­he­tő­sé­gét. De „egy test” vol­tunk cso­dá­ja en­nél sok­kal na­gyobb. Is­mét­lem Pál em­lé­kez­te­tő in­té­sét: csak az egye­sít és csak az tart együtt, amit Krisz­tus tett ve­lünk!

Fur­csán érez­tem ma­ga­mat egy kon­fe­ren­ci­án, ahol ke­resz­tény és nem ke­resz­tény épí­té­szek be­szél­tek a temp­lom­épí­té­szet mai kri­té­ri­u­ma­i­ról. Csak olyan temp­lo­mot sza­bad épí­te­ni – mond­ta az egyik –, amely­ben a gyü­le­ke­zet kör­ben vagy leg­alább fél­kör­ben ül­het, mert így egy­más ar­cát és nem a há­tát lát­hat­ják. Át­élik egy­mást, lel­ke­sít­he­tik egy­mást. Örül­tem, ami­kor va­la­ki meg­kér­dez­te: va­ló­ban sok lel­ke­sí­tőt, von­zót, bá­to­rí­tót ol­vas­ha­tunk le egy­más ar­cá­ról? Nem at­tól va­gyunk egyek, hogy át­él­jük egy­mást, ha­nem at­tól, hogy az Egy­re te­kin­tünk, és ak­kor so­kad­ran­gú­vá vá­lik, hogy egy­más mö­gött vagy egyet­len kör­ben ülünk-e.

Az „egy test” nem a von­zó sze­mé­lyi­sé­gek klub­ja. Mi len­ne, ha ne­künk kel­le­ne össze­vá­lo­gat­ni azo­kat, akik­kel haj­lan­dók len­nénk össze­fab­ri­kál­ni az egy tes­tet? Egyet­len szem­vil­la­nás, egyet­len szó, egyet­len gesz­tus éket ver­het, fa­lat emel­het az egy test­be. Ré­gi em­lék vil­lan elém: is­ten­tisz­te­let után tíz-ti­zen­öt gyü­le­ke­ze­ti tag kö­ré­ben a lel­kész így in­vi­tált egy ki­sze­mel­tet: „Es­té­re vá­runk, ma­gunk­faj­ták le­szünk együtt.” Ész­re sem vet­te, hogy más is van ott. Pél­dá­ul a tö­kö­li in­ter­ná­ló­tá­bor­ból nem sok­kal előbb sza­ba­dult, hű­sé­ges evan­gé­li­kus szoc­dem pres­bi­te­rek… Már rég ha­lot­tak, de éle­tük­ben még so­ká­ig saj­gott bennük an­nak a se­be, hogy ők nem – és a cso­port­ból még má­sok sem – tar­toz­tak a „ma­gunk­faj­ták” kö­zé.

Min­dig új­ra kell kez­de­nünk a har­cot, új­ra és új­ra kér­nünk kell, hogy a Szent­lé­lek erőt ve­gyen raj­tunk, hogy ne bu­ta­ság­ból, tu­dat­lan­ság­ból vagy ki tud­ja, ép­pen mi­től ger­je­dő in­du­lat­ra hall­gas­sunk, amely nem­csak el­vá­laszt, ha­nem egy­más el­len is ug­raszt ben­nün­ket. „Sen­ki sem ke­resz­tel­he­ti meg ön­ma­gát!” – így hang­zik a ne­mes­csói gyü­le­ke­zet kéz­írá­sos agen­dá­já­nak egyik rub­ri­ká­ja. „Egy test­té ke­resz­tel­tet­tünk a Lé­lek ál­tal.” De jó ez a szen­ve­dő ige­ra­go­zás, de jó az „üd­vös­sé­ges özön­víz”, amely úgy so­dor be a bár­ká­ba, az egy­ház­ba, a Krisz­tus tes­té­be, hogy szem­be­for­dít szét­fe­szí­tő gon­do­la­tok­kal, in­du­la­tok­kal, bű­nök­kel. Nem eti­ká­ra, ha­nem Krisz­tus-hit­re hív ben­nün­ket Pál; nem azon há­bo­rog, ho­gyan tel­het ki ke­resz­tény em­be­rek­től az egy test szag­ga­tá­sa.

Egy trap­pis­ta szer­ze­tes (Tho­mas Mer­ton) köny­vé­ből ta­nul­tam: a ke­resz­tény­ség szét­tört cson­tú test. A tö­rés két­szer fáj. Elő­ször a tö­rés­kor, má­sod­szor, ami­kor pró­bál­ják össze­il­lesz­te­ni. Ne szé­gyell­jük, ha fáj. Örül­jünk, hogy Krisz­tus nem ilyen tes­tet akar, ha­nem tett és tesz azért, hogy a szét­tört egy­be­forr­jon.

Kem­pis Ta­más egyik szen­ten­ci­á­ját for­má­lom alap­igénk ké­pé­re: „Job­ban sze­ret­ném meg­él­ni a test egy­sé­gét, mint­sem tud­ni a de­fi­ní­ci­ó­ját!” Se­gít­sé­get is ka­punk eh­hez Krisz­tus­tól. Ámen.

Fe­hér Ká­roly