Bar­me­ni teo­ló­gi­ai nyi­lat­ko­zat cí­men vált is­mert­té az a do­ku­men­tum, ame­lyet 1934. má­jus 31-én, het­ven­öt év­vel ez­előtt ír­tak alá olyan egy­há­zi­ak és vi­lá­gi­ak, akik el­ítél­ték a kor hi­va­ta­los esz­mé­i­hez iga­zo­dó egy­há­zi ál­lás­pon­tot.

Hit­val­ló Egy­ház – így ne­vez­ték szer­vez­ke­dé­sü­ket Né­met­or­szág­ban Hit­ler ura­lom­ra ju­tá­sa után azok az evan­gé­li­kus, re­for­má­tus és uni­ált egy­há­zak­hoz tar­to­zó ke­resz­tyé­nek, akik nem akar­tak sza­bad fo­lyást en­ged­ni az egy­ház­tól ide­gen nem­ze­ti­szo­ci­a­lis­ta esz­mék tér­hó­dí­tá­sá­nak az egy­ház­ban.

El­len­fe­le­ik né­met ke­resz­tyé­nek­nek (Deu­tsche Ch­ris­ten, rö­vi­dít­ve: DC) hív­ták ma­gu­kat, mert nem a Szent­írás­ra és az egy­ház hit­val­lá­sa­i­ra tá­masz­kod­tak, ha­nem az ak­ko­ri po­li­ti­ka és ideo­ló­gia ér­tel­mé­ben el­ső­sor­ban né­me­tek akar­tak len­ni. Ezek he­lye­sel­ték a nem­ze­ti­szo­ci­a­lis­ták tény­ke­dé­sét, cél­ki­tű­zé­se­it, de ma­gá­ban az egy­ház­ban is meg akar­ták azo­kat va­ló­sí­ta­ni. El­ve­tet­ték az Ószö­vet­sé­get, mert a zsi­dó­ság köny­vé­nek tar­tot­ták, de az Új­szö­vet­sé­get is meg akar­ták tisz­tí­ta­ni min­den zsi­dós elem­től, sőt az egy­há­zi tiszt­sé­ge­ik­től is meg akar­ták fosz­ta­ni azo­kat, akik nem iga­zol­ják tisz­ta ger­mán szár­ma­zá­su­kat.

Ami­kor a né­met ke­resz­tyé­nek az egy­há­zi vá­lasz­tá­so­kon meg­ha­tá­ro­zó több­sé­get sze­rez­tek, meg­in­dult a Hit­val­ló Egy­ház szer­ve­zé­se. Mai ki­fe­je­zés­sel el­len­zé­ki moz­ga­lom­nak mon­da­nánk. Het­ven­öt év­vel ez­előtt, 1934. má­jus 29–31. kö­zött Wup­per­tal vá­ros Bar­men ne­vű ke­rü­le­té­nek re­for­má­tus temp­lo­má­ban hit­val­ló zsi­nat­ra gyűl­tek össze egész Né­met­or­szág ti­zen­nyolc tar­to­má­nyi egy­há­zá­ból 138-an azok, akik úgy érez­ték, hogy az egy­ház egyes ve­ze­tői a hit­val­lá­so­kat nem vé­dik, ha­nem meg­sze­gik, va­la­mint azt ta­pasz­tal­ták, hogy ha­tal­mi szó­val ál­lít­ják fél­re azo­kat, akik egyet nem ér­té­sü­ket han­goz­tat­ják.

Nem csak egyes vissza­élé­sek­kel és pa­na­szok­kal akar­tak fog­lal­koz­ni. A teo­ló­gi­ai bi­zott­ság, amely­ben meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet vitt Karl Barth, elő­ké­szí­tett egy teo­ló­gi­ai nyi­lat­ko­za­tot, ame­lyet az ál­lá­sá­ból fel­füg­gesz­tett evan­gé­li­kus lel­kész, Hans As­mus­sen ter­jesz­tett elő és in­do­kolt meg nagy ha­tá­sú be­szé­dé­vel. A há­rom fe­le­ke­zet – evan­gé­li­kus, re­for­má­tus, uni­ált – kép­vi­se­lői kü­lön-kü­lön, az­után mind­annyi­an együtt meg­tár­gyal­ták és együt­te­sen mó­do­sí­tot­ták a ter­ve­ze­tet. Éj­sza­ká­ba nyú­ló meg­vi­ta­tás után ter­jesz­tet­ték új­ra a kül­döt­tek elé, akik egy­han­gú­lag el­fo­gad­ták.

Meg­tör­tént te­hát, amit szin­te re­mél­ni is alig mer­tek, is­mer­ve a pro­tes­tan­tiz­mus bel­ső prob­lé­má­it, de ami­ért so­kan imád­koz­tak ott hely­ben és szer­te az or­szág­ban, és ami­re oly nagy szük­ség volt: meg­ta­lál­ták a kö­zös nyel­vet! Nem ap­ró sé­rel­mek fel­hány­tor­ga­tá­sá­ba bo­nyo­lód­tak, ha­nem szép hit­val­lást tet­tek! A kü­lön­bö­ző teo­ló­gi­ai irány­za­tok­hoz, más-más fe­le­ke­zet­hez tar­to­zó ke­resz­tyé­nek egyet­ér­tés­ben, egy han­gon vol­tak ké­pe­sek szól­ni, no­ha mind­annyi­an ra­gasz­kod­tak sa­ját hit­val­lá­sa­ik­hoz! Az élet és a tár­sa­da­lom egé­szét, így az egy­há­zat is ural­ni aka­ró ha­ta­lom­mal szem­ben nem mint egy ki­csi­nyes ér­dek­cso­port, ha­nem mint Jé­zus Krisz­tus egy­há­za szó­lal­tak meg, és bi­zony­sá­got tet­tek ar­ról, aki min­den lát­szat és ta­pasz­ta­lat el­le­né­re még­is az Úr. Mi­vel hi­tü­ket nem­csak mély meg­győ­ző­dés­sel, ha­nem teo­ló­gi­a­i­lag is ké­pe­sek vol­tak meg­fo­gal­maz­ni, nem­csak a helyt­ál­lás­ra ad­tak pél­dát, ha­nem lel­ki el­iga­zí­tást, lel­ki fegy­vert is nyúj­tot­tak.

Rész­le­tek a nyi­lat­ko­zat­ból (Ben­czúr Lász­ló for­dí­tá­sá­ban): „1. Jé­zus Krisz­tus a Szent­írás ró­la szó­ló bi­zony­ság­té­te­le sze­rint Is­ten­nek az az egyet­len sza­va, aki­re hall­gat­ni, aki­ben éle­tünk­ben és ha­lá­lunk­ban bíz­ni kö­te­le­sek va­gyunk.

1. Jé­zus Krisz­tus­ban Is­ten bű­ne­ink bo­csá­na­tát ad­ja, de ugyan­ak­kor ha­son­ló ko­moly­ság­gal je­len­ti be ál­ta­la nagy igé­nyét egész éle­tünk­re. Ál­ta­la a vi­lág min­den is­ten­te­len meg­kö­tött­sé­gé­ből bol­dog fel­sza­ba­du­lás­ra ju­tunk, ar­ra, hogy sza­ba­don és há­lá­da­to­san szol­gál­junk min­den ő te­remt­mé­nyé­nek.
2. A ke­resz­tyén egy­ház olyan test­vé­rek­ből ál­ló kö­zös­ség, amely­ben Jé­zus Krisz­tus az igé­ben és a szent­sé­gek­ben je­len le­vő Úr­ként cse­lek­szik. Mint a ke­gye­lem­ben ré­sze­sült bű­nö­sök egy­há­zá­nak az a fel­ada­ta, hogy hi­té­vel is, és en­ge­del­mes­sé­gé­vel is, ige­hir­de­té­sé­vel is, de élet­for­má­já­val is a bű­nös vi­lág­ban ar­ról te­gyen ta­nú­bi­zony­sá­got, hogy egye­dül Jé­zus Krisz­tus tu­laj­do­na, az ő vi­gasz­ta­lá­sá­ból és az ő irá­nyí­tá­sa sze­rint él és akar is él­ni, vár­va az ő új­ra meg­je­le­né­sét.
3. Az egy­ház­ban lé­vő kü­lön­bö­ző tiszt­sé­gek nem szol­gál­tat­nak ala­pot ar­ra, hogy egyik a má­si­kon ural­kod­jék, ha­nem csak az egész gyü­le­ke­zet­re bí­zott és az egész gyü­le­ke­zet­nek meg­pa­ran­csolt szol­gá­lat­nak a gya­kor­lá­sát cé­loz­zák.
4. Az Írás azt mond­ja, hogy az ál­lam­nak is­te­ni ren­de­lés sze­rint az a fel­ada­ta, hogy a még meg nem vál­tott vi­lág­ban, amely­ben az egy­ház is él, az em­be­ri be­lá­tás és az em­be­ri ké­pes­sé­gek mér­té­ke sze­rint a ha­ta­lom fe­nyí­tő esz­kö­zé­nek a gya­kor­lá­sá­val a jog és a bé­ke fenn­tar­tá­sá­ról gon­dos­kod­jék. Az egy­ház há­lá­val és tisz­te­let­tel ve­szi Is­ten­nek ezen ren­de­lé­sé­ben meg­nyi­lat­ko­zó jó­té­te­mé­nyét. Mind­ez Is­ten or­szá­gá­ra em­lé­kez­te­ti, Is­ten pa­ran­csá­ra és igaz­sá­gos­sá­gá­ra és ez­zel egy­ben az ural­ko­dók­nak és az ura­lom alatt le­vők­nek a fe­le­lős­sé­gé­re. Is­ten igé­jé­ben bí­zik, és an­nak en­ge­del­mes­ke­dik, mert Is­ten ez ál­tal tart fenn min­dent.
5. Az egy­ház­nak az a fel­ada­ta, és sza­bad­sá­ga is eb­ben gyö­ke­re­zik, hogy Krisz­tus he­lyett, az ő tet­te­i­nek és be­szé­dé­nek szol­gá­la­tá­ban áll­va hir­des­se min­den nép­nek a pré­di­ká­ció és a szent­sé­gek ál­tal az Is­ten sza­bad ke­gyel­mé­ről szó­ló üze­ne­tet.”

A kép egé­szé­hez az is hoz­zá­tar­to­zik, hogy a Hit­val­ló Egy­ház len­dü­le­te is, egy­sé­ge is meg­tört ké­sőbb. Az egy­ház egyes őr­he­lye­in ál­ló, el­té­rő sú­lyú fe­le­lős­ség­gel meg­ter­helt ve­ze­tők a min­den­na­pi harc kér­dé­se­i­ben kü­lön­bö­ző ma­ga­tar­tást ta­nú­sí­tot­tak. A ha­ta­lom­hoz, amely­nek tör­vé­nyes­sé­gét Bar­men­ben a Hit­val­ló Egy­ház nem kér­dő­je­lez­te meg, nem egy­for­mán vi­szo­nyul­tak. Ki har­co­sabb volt, ki han­go­sabb, ki má­so­kat ol­tal­maz­va, ki több, ki pe­dig ke­ve­sebb komp­ro­misszu­mot vál­lal­va jár­ta az út­ját. Nem­csak em­be­ri kü­lönb­sé­ge­ik, ha­nem a tar­to­má­nyi egy­há­zak más-más hely­ze­te is köz­re­ját­szott eb­ben.

Alig né­hány év alatt en­nek el­le­né­re úgy ala­kult a hely­zet, hogy szin­te min­den egy­há­zi te­vé­keny­ség el­len­ke­zett va­la­mi­lyen tör­vénnyel. Már a har­min­cas-negy­ve­nes évek­ben is vol­tak, akik el­ma­rasz­tal­ták a Bar­me­ni teo­ló­gi­ai nyi­lat­ko­za­tot, mert nem állt ki ha­tá­ro­zot­tan az ár­ja­tör­vé­nyek, vagy­is a zsi­dók ül­dö­zé­se el­len, még az egy­há­zon be­lül sem. A Hit­val­ló Egy­ház egy­sé­gét és ere­jét né­hány év alatt fel­őröl­te a kö­nyör­te­len ha­ta­lom, amely­nek szá­má­ra – mi­vel nem tud­ta szol­gá­la­tá­ba ál­lí­ta­ni – ér­dek­te­len­né is vált nem­csak az egy­há­zi el­len­zék, ha­nem az egy­ház ma­ga is. A Bar­men­ben meg­fo­gal­ma­zott té­te­lek azon­ban szá­mos ke­resz­tyén szá­má­ra ad­tak ösz­tön­zést és je­len­tet­tek el­iga­zí­tást, nem­csak a nem­ze­ti­szo­ci­a­liz­mus ide­jén, ha­nem a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utá­ni új­já­épí­tés so­rán is.

Az idő mú­lá­sá­val egy­re job­ban lát­hat­juk Bar­men hi­á­nyos­sá­ga­it. Mint min­den em­be­ri tel­je­sít­mény, ez is az őt meg­il­le­tő hely­re ke­rül. Mi­vel egyes egy­há­zak nem nyi­lat­ko­zat­nak, ha­nem hit­val­lás­nak te­kin­tik, Karl Barth is fog­lal­ko­zott ez­zel a kér­dés­sel. Úgy vél­te, nem az a fon­tos, hogy mi­lyen el­ne­ve­zést hasz­ná­lunk rá, ha­nem az, hogy ta­nu­lunk-e be­lő­le.

Barth, a nyi­lat­ko­zat lét­re­jöt­té­nek egy­ko­ri fő mun­ká­sa volt az is, aki el­uta­sí­tot­ta, hogy em­lé­ke­ző cik­ket ír­jon Bar­men­ről a har­min­ca­dik év­for­du­lón. Mú­ze­um­őr­nek érez­né ma­gát – ír­ta le­ve­lé­ben –, aki egy le­tűnt vi­lág holt em­lé­kei kö­zött ve­ze­ti a lá­to­ga­tót. Nem er­re van szük­sé­ge a ma ke­resz­tyén­sé­gé­nek, ha­nem ar­ra, hogy mint a ré­gi­ek Bar­men­ben, úgy mi, ma­i­ak a mi mai hi­tün­ket fe­nye­ge­tő, kö­zénk set­ten­ke­dő és kí­vá­na­tos tév­ta­ní­tá­so­kat és ve­szé­lye­ket ve­gyük ész­re; küzd­jünk ma­gun­kon és gyü­le­ke­ze­tün­kön túl kör­nye­ze­tünk­ben is nap­ról nap­ra mind­az el­len, ami az em­be­rek éle­té­re néz­ve ve­szély, ami a Krisz­tus-hi­tet fe­nye­ge­ti, és min­ket bi­zony­ság­té­te­lünk­ben aka­dá­lyoz.

Reuss And­rás